Milenko Palić: Visszaemlékezés a világháború éveire 1941-1945 - Dél-Alföldi évszázadok 19. (Szeged, 2003)
VISSZAEMLÉKEZÉS A VILÁGHÁBORÚ ÉVEIRE (1941-1945)
szárnyánál fogva rángatott egy libát. Láttuk a front elől menekülő, vállukról a rangjel zésüket letépő magyar tiszteket, köztük tábornokokat is, akiket az oldalfegyverük szí néről ismertük meg. 79 Egy vasúti szerelvénynél, melyre ágyúk voltak felpakolva, találkoztunk egy tiszt tel (karpaszományos — diák? 80 ), aki éppen az ágyúkon pihent. Ránk ismerve szerbül fordult hozzánk. 1942ben mozgósított újvidéki tiszt volt, én csak látásból ismertem. Az általános széthullás, szervezetlenség jeleibe ütköztünk léptennyomon Ma gyarországszerte. Útközben néhányszor vagonokat illetve teherautókat kellett ki vagy bepakolnunk. Általában élelmiszert. Az eredeti parancs szerint sehol sem tartózkodhattunk huzamo san, de a tisztek ezt nem vették olyan szigorúan, hiszen csak így juthattunk élelemhez, így hallgatólagosan hozzájárultak az ilyen munkákhoz. Olykor kaptunk is a készletek ből (szalonnából, kétszersültből, füstölt húsból, konzervekből), máskor loptunk belőle. Valamikor november közepén Aszódhoz értünk, 40 kilométerre Budapesttől, egy részünk úgy döntött, hogy nem vonul tovább, hanem a környező falvakban elrejtőzve bevárja az oroszokat (a Vörös Hadsereget). Az erősödő ágyúzásból ugyanis arra kö vetkeztettünk, hogy a front itt húzódik a közelben. Ez három napba telt, amit egy Aszód környéki faluban töltöttünk el. A döntéshez, hogy bevárjuk az oroszokat, nem csupán az vezetett, hogy mi a fel szabadítókat láttuk bennük. Sokat gondolkoztunk a dolgon. Mielőbb ki szerettünk volna szakadni a fasiszta erők kötelékeiből. Ez nem volt könnyű, hiszen a német és magyar utóvédek „tisztították a terepet", s mindenkit szó nélkül agyonlőttek, aki nem tudott időben elrejtőzni. Nagy volt a kockázat, a döntésünk akár a fejünkbe is kerül hetett volna. Attól is félnünk kellett, hogy esetleg alkalmi szállásadóink adnak fel bennünket, akik igaz, hogy szívesen fogadtak, de ki tudhatja, hogy mi jár a fejükben. A sorsunk így nem volt egészen a saját kezünkben. Valaki még azt is felvetette, hogy az oroszok se biztos, hogy örömmel fogadnak majd bennünket. Lehet, hogy kémnek néznek minket? Elhiszike, hogy szerbek vagyunk, pusztán az alapján, hogy szerbül beszélünk? Elhiszike, hogy tényleg meg akartuk adni magunkat? A veszély sokféle és valós volt. De meddig lehet együtt maradni a fasisztákkal? Az is motivált bennünket, hogy annak idején magunk is rosszallottuk, hogy a fiatal, életerős zsidók is minden el lenállás nélkül hagyták magukat a vágóhídra vinni, 81 pedig ők nálunk jobb helyzetben voltak (megvolt a kellő helyismeretük). És most mi is ugyanúgy teszünk? Hagyjuk, hogy mint az állatokat tereljenek maguk előtt a nyugat felé való visszavonulás köze pette? Nem jobb akkor most rögtön, egyszer és mindenkorra szembenézni ezzel a helyzettel és dönteni? Lezárni ezt a visszavonulásnak álcázott komédiát, és hagyni a nyugatot, ahol legalább ugyanennyi veszély vár ránk (pl. bombázások)? És semmi egyéb, ami perspektívát jelentene. 79 Amikor erősebb szél fújt, és föl lebbentette a köpenyüket, látták a vörös kardbojtot, rangjelzést. 80 Karpaszományosoknak az érettségizett, egyévi szolgálatra kötelezett sorkatonákat nevezték, akik a kiképzés után tartalékos tisztjelöltek, majd — legfeljebb századosi rendfokozatig — tisztek lettek. Ez tipikus megjegyzés, pedig a szerző korábban együttérzéssel írt a zsidóság sorsáról, de itt ő sem vette figyelembe, hogy 1938 után fokozatosan fosztották meg jogaitól, tulajdonától, szabadságától a zsidósá got. Több évig tartó folyamat után következett be 1944ben a deportálás. Ráadásul sok esetben az életerős férfiak addigra munkaszolgálatosok voltak, így a család nélkülözte a családfőt, támaszt.
