Milenko Palić: Visszaemlékezés a világháború éveire 1941-1945 - Dél-Alföldi évszázadok 19. (Szeged, 2003)
VISSZAEMLÉKEZÉS A VILÁGHÁBORÚ ÉVEIRE (1941-1945)
aludjunk. Mi persze beértük az istállók és a fészerek szalmájával, jól esett az alvás az ilyen alkalmi fekvőhelyeken, különösen, ha szép volt az idő. Elsősorban azt szerettük volna elkerülni, hogy a tetvek, melyek végig követték utunkat, az ő házaikban is ta nyát verjenek. Egy idősebb magyar házaspár kettőnket ott akart tartani, örökbe fogadtak volna a fronton odaveszett fiaik helyébe. De mi csak testünkben voltunk ott, ÉszakMagyar országon jelen, lélekben már a bácskai tájon jártunk. Némi ház körüli segítség fejében a helyiek szinte mindenüket a rendelkezésünkre bocsátották. Az egyik falun áthaladva néhányunkat megállított egy idős asszony, s ebédre in vitált a házába. Természetesen nem utasítottuk vissza. Amikor bementünk a konyhába, a terítékek számából rájöttünk, hogy ő eredetileg a családját várta haza ebédre, lega lább háromnégy, de talán öt főt is. Mi négyen annyira ki voltunk éhezve, hogy csak akkor vettük észre, hogy már mindent, többek között egy egész tányér lekváros pala csintát is felfaltunk, mikor már késő volt. Az asszony a palacsintát keresve tekinteté vel teljesen elnémult. Mi csak ekkor fogtuk fel, hogy valakik miattunk ebéd nélkül maradtak. Gyöngyösön (gyönyörű, dombos tájegység, szőlőskertekkel és gyümölcsösökkel), az emberek még az eddigieknél is vendégszeretőbbek voltak. A gyöngyösi térségen való átvonulásunk, mely kéthárom napig tartott, életem egyik legszebb eseménye... Ekkor tanultam meg, hogy miként lehet a bajban is embernek maradni. Ezt ott tapasz taltam meg a leginkább. Akkor határoztam el magamban, hogy belőlem soha nem lesz soviniszta. Még egy esemény érdemel figyelmet. Erről csak röviden, bár több teret érdemel ne. Tokajban (a városban) öthat napot is állomásoztunk. Magánházaknál voltunk el szállásolva és lassan kezdtük visszanyerni emberi formánkat, megmosakodtunk, meg borotválkoztunk, megnyiratkoztunk. A környékbeli lányok pedig ebédre hívtak ben nünket. Tokajnál egy nemes hölgy, egy bárónő hatalmas almáskertjében dolgoztunk. Ő, bár állandóan Magyarországon élt, horvát származású volt, s igen jól bánt velünk. Megkérte a parancsnokunkat, engedélyezze, hogy a segítségére legyünk az alma leszü retelésében. A kocsijából már az első találkozáskor szerbhorvátul szólt hozzánk: — „Kik vagytok és honnan érkeztetek, fiúk?" Mi meg kórusban kérdeztünk vissza: „Honnan tudta, hogy szerbek vagyunk? Hát abból látom, hogy nem vettétek le előttem a sapkáitokat!" — válaszolta. Még vagy öt percen át beszélgetett velünk, ekkor tudtuk meg, hogy gradistei horvát. Ettől kezdve a helybéliek még inkább megbecsültek min ket. A továbbiakban is mindenféle kalandokon mentünk keresztül. Az egyik hajnalon egy piacon haladtunk át, ahol zsákokban állt a gyümölcs, alma és körte, mi meg rög vest nekiestünk, nem érdekelt bennünket, hogy az valakinek a tulajdona, és eladásra vár. Az éhség eresebbnek bizonyult. A magyar, de még inkább német csapatokkal együtt vonultunk vissza faluról falu ra menve. Ez utóbbiak erőszakkal szedték el a helyiek állatait. Ők azonban ezt nem nézték mindig tétlenül. A háziasszonyok perlekedtek a katonákkal, volt hogy ölre is mentek velük egyegy állatért — láttuk, amint egy német katona és egy asszony a két
