Milenko Palić: Visszaemlékezés a világháború éveire 1941-1945 - Dél-Alföldi évszázadok 19. (Szeged, 2003)
VISSZAEMLÉKEZÉS A VILÁGHÁBORÚ ÉVEIRE (1941-1945)
utunk során nemegyszer mi is hasonló házakban találtunk éjjeli menedékre, megértő házigazdákra. Aztán beúszik e képbe az az emlék, amikor a kis holmicskájukkal felpa kolt, minden emberi joguktól megfosztott zsidókat a rajtuk, végzetükön élcelődő ma gyar fasiszta katonák 77 terelik össze, és lelkiismeretlen, embertelen egyének gyaláz kodva, kárörömmel kísérik a menetet az utcákon, a vasútállomás előtt, olyanok, akik véletlenül és olyanok, akik szándékosan jöttek, azért, hogy kigúnyolják mások szeren csétlenségét. Mindez nagyon kellemetlen látványt és még fenyegetőbb távlatot jelenített meg a számunkra. Az kérdeztem magamtól, a zsidók sorsa vajon rajiunk is beteljesedike, s mi az, amit ilyenkor még tenni lehet... A zsidókkal való együttérzés a saját sorsunkon is elgondolkodtatott bennünket. De a mi házaink ott a távoli Bácskában mégsem álltak üresen. Annak a reménye tartott bennünket talpon, hogy majd egyszer visszatérhetünk szerelteinkhez. Ez többségünk nek meg is adatott. Hogy a zsidók elhurcolásának mi lett a vége — nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy el tudjuk képzelni: semmi jó. Ezek az elhagyott zsidó falvakon át vezető napok máig a legsokkolóbb élményeim közé tartoznak. Olyan képzetekkel társulnak, melyek máig mélyen megdöbbentenek. Itt még legyőzhetetlen fiatalságunk is meghátrált, pedig máskor annyi nehézség leküz désében volt korom a segítségemre. 14 nap után Citkovecet is elhagytuk, s ezt követően immár sehol sem álltunk meg hosszabb időre egészen a Budapest közelében fekvő Aszódig. Nyugat felé, Magyaror szág irányába haladtunk, s közben folyamatosan hallottuk a fronton dörgő ágyúk ro baját... Az ellátásunk továbbra is esetleges és kiszámíthatatlan volt, olykor a helyiektől koldultunk élelmiszert. Egyszerűen bementünk egyegy házba, s megkérdeztük, hogy tudnake a számunkra valami ételt adni. Nagyon éhesek voltunk, és senki sem utasított vissza bennünket. Már nem emlékszem, hogy melyik faluban, egy asszony, aki irtóza tosan szidta Horthyt, s áhítattal emlegette Szálasit (ez Horthy második kiugrási kísérle tének idején történt, amikor újra megpróbálta kimenteni országát a németekkel kötött szövetségből), 78 alig terített meg, hogy elfogyaszthassa a csupán kevés sült krumpliból álló ebédjét, az egészet kettőnknek adta. Magyarország területén, Sátoraljaújhelytől Budapest felé tartva, Tokajon és Gyöngyösön át mindenhol jól fogadtak bennünket a helybeli idős asszonyok, akik szinte semmiben nem különböztek a mi bácskai babicáinktól. Mi pedig a szakadozó ruháinkban, nyíratlanul és borotválatlanul, kis csomagjainkkal a hátunkon, fiatalsá gunkban bizonyára sajnálni valók voltunk. Ott és akkor, ha valahol kicsit tovább időz tünk, akár több napon át is állomásoztunk, mindjárt bevontak bennünket a helyi élet be, zsúrokra és egyéb társasági eseményekre hívtak. Általában magánházaknál, az is tálló szalmáján aludtunk. Az emberek nagyon szívélyesek voltak velünk, ezek az egy szerű, egyáltalán nem sovén emberek (elmondtuk nekik, hogy szerbek vagyunk, de vi selkedésük ekkor sem változott), sokszor még az is felajánlották, hogy az ágyukban L. a 72. lábjegyzetet. L. 65. és 68. lábjegyzet.
