Milenko Palić: Visszaemlékezés a világháború éveire 1941-1945 - Dél-Alföldi évszázadok 19. (Szeged, 2003)
VISSZAEMLÉKEZÉS A VILÁGHÁBORÚ ÉVEIRE (1941-1945)
Mondtuk, hogy munkások lennénk, és a feladatunk lövészárkok ásása. Azt felelte: „Itt erre már nem lesz szükség... talán jóval nyugatabbra még érdemes lenne." Ezután a mi, megbízhatatlanságunkból következő sorsunkra terelődött a beszélgetés. Kérdezte, nem sajnáljuke azt, hogy nem védhetjük fegyverrel a hazát, meg más hasonlókat. Mi csak nagyon óvatosan válaszolgattunk, nem akartunk felülni semmiféle provokáció nak, ezért inkább próbáltuk megkerülni az egyenes válaszadást. Ekkor azt mondta: „Látják, mi hinnénk magukban, ha nem lenne az a bizonyos Tito, aki a partizánokat vezeti, ott lenn maguknál. A horvátok mindmáig nem tudták likvidálni, de Hitler és Pavelic azon vannak, hogy erre mielőbb sor kerüljön. Ez maguknak sem fog ártani. Ha ez meglesz, kaphatnak fegyvert, s együtt harcolhatunk a kommunizmus ellen. Az tán meg élhetünk majd együtt, boldogságban a magyar hazában..." Még mondott né hány dolgot, ugyanezen stílusban. Mi illendően végighallgattuk, bár Titoról és a parti zánokról is volt már tudomásunk, de többségünknek csak kevés információ volt a bir tokában. Közben otthon Jugoszláviában egészen más irányt vettek az események, de mind erről sem mi, sem alkalmi beszélgetőtársunk nem tudott semmit. Róla el kell monda ni, hogy a körülményekhez képest igen emberséges volt velünk, ellentétben sok más magyar tiszttel, akik nem csak velünk, de minden bakával igen mocskosan bántak, s igencsak magas lóról beszéltek hozzájuk. Akkoriban Tito éppen repülőn utazott Vis szigetéről Craiován át Moszkvába, majd vissza Versecre, ahonnan a jövő Jugoszlávi ája szempontjából meghatározó államigazgatási intézkedéseket hozott, 76 miközben a Szerbia és Belgrád felszabadítására irányuló hadmozdulatokat is irányította. Mi termé szetesen akkor és ott mindezekről semmit sem tudhattunk, ekkora távolságba nem ér keztek el a hírek. De éreztük, hogy a távolban valami számunkra is fontos dolognak kell történnie, hogy immár közeledik a mi, talán még kellemesnek is mondható kárpáti hegymászó túránknak a vége. Napról napra egyre jobban éreztük a ránk szabott tevé kenység feleslegességét és kilátástalanságát. Lelkiismeretünk sem mentesült az ebből következő konklúzióktól. Úgy éreztük, mindenképpen tennünk kellene valamit, de mit, és hogyan...? A minket foglalkoztató események színterétől túl távol voltunk ah hoz, hogy e kérdések kapcsán bármit is tisztán láthassunk... Emlékeznem kell még egy tragikusan szomorú tapasztalatra és érzésre, melyet a következő hetekben és hónapokban éltem át a Kárpátokban menetelve, a zsidóknak Magyarországról a haláltáborokba való deportálását követő időszakban. Az általuk el hagyott, elpusztított településeken tartózkodtunk és haladtunk át. Azt az ürességet, azt az elhagyatottságot, és annak tudatát, hogy itt nemrég még emberek éltek, mint mély ségesen mély emberi tragédiát éltük meg. A házak és a zsinagógák üresen álltak, kira bolták őket. (A zsidók csak nagyon kevés holmit vihettek magukkal). Csak néhány szélhordta irat, régi újság s más hasonló, haszontalan tárgy maradt utánuk. A házak környéke is elhanyagolt, rendetlen volt. Ezeket az élményeket súlyosbította, hogy 76 Jugoszláv partizánküldöttség először 1944 június elején járt Moszkvában, Tito és stábja ekkor, júni us 4én éjjel menekült Vis szigetére. Onnan szeptember 21én repült Románián keresztül Moszkvába, ahol egy hétig tárgyalt Sztálinnal. Ekkortól vált egyértelművé, hogy Tito sztálini típusú rendszer kiépítését kezdi meg a győzelem után Jugoszláviában. Forrás: POLONYI PÉTER: Mao., A. SAJTI ENIKŐ: Tito. (Budapest), 2000. 266267.
