Milenko Palić: Visszaemlékezés a világháború éveire 1941-1945 - Dél-Alföldi évszázadok 19. (Szeged, 2003)
VISSZAEMLÉKEZÉS A VILÁGHÁBORÚ ÉVEIRE (1941-1945)
ortodox templomba misére. Hamarosan megmdtuk, hogy a mi zászlóaljunk Lukács 57 hadnagy parancsnoksága alá tartozik. Őt azonban csak a zsoldunk felvételekor, illetve egyéb raport alkalmával láttuk, ha más ügyben: kérvénnyel vagy panasszal, a hazauta zás engedélyeztetése céljából, vagy kimenő ügyében járultunk elébe. Jól tudott szerbül s a nem hivatalos érintkezések során velünk is szerbül beszélt, nem magyarul. Nagyon finom, korrekt és intelligens ember volt — Majlát káplár szöges ellentéte. Jobban éltünk, mint a fegyveres katonák, mivel ők nagyon nehéz és rigorózus ki képzést kaptak, a magukat nemesi származásúnak mondó, s erre igen büszke tisztek elég csúnyán bántak velük. Vér szívóként terrorizálták a katonáikat. Olykor ránk is ki terjesztették ezt a bánásmódot, de szerencsére csak igen rövid időszakokra. A fegyveresekkel együtt több napos gyakorlatokra mentünk — manővereket ta nultunk be, de mi csak megfigyelőként vettünk részt ezeken az eseményeken. Ezért aztán a fegyveresek igencsak dühösek voltak ránk. Nem róhattuk fel ezt a közönséges katonáknak, akik egyébként jól viselkedtek velünk, emberséggel és barátsággal köze ledtek hozzánk. Alig volt köztük soviniszta — azok viszont azt állították, hogy a sor sunk már kirovatott ránk, s be is fog teljesedni. Aránylag jól voltunk ellátva ruhaneművel, s az elszállásolásunkra sem lehetett pa nasz. Volt orvosi ellátásunk, rendszeresen tisztálkodtunk, borotválkoztunk, jólfésültek és kiglancoltak voltunk... El is várták tőlünk mindezeket. Ez a vásárhelyi időszak 1942 novemberétől 1943 júniusáig tartott, s igazi nyara lásnak számított volna, ha nem a laktanyán belül kellett volna eltöltenünk, hisz sokan közülünk odahaza rosszabb körülmények között voltak kénytelenek élni — már ami az étkeztetést és az általános ellátás színvonalát illeti. Igaz ugyan, hogy internáltnak minősültünk, de mindezt aránylag jó körülmények között, speciális feltételek mellett éltük meg. Szerbeknek és jugoszlávoknak tartottuk magunkat, akik megszállás alá kerültek és akiket internáltak, de reménykedtünk, hogy mindennek hamarosan vége lesz. 1942 novemberében és decemberében a város egyik iskolájában magyarra tanítot tak bennünket, az órákra menet zárt menetoszlopokba szerveződve kellett átvonulnunk a városon. Öt másik szerb munkással 1943 januárjától márciusáig a városban lévő kiegészítő raktár 58 épületében teljesítettünk szolgálatot, ahol egyenruhákat és egyéb hadfelszere lési tárgyakat rakodtunk. A raktárparancsnok — alhadnagy, 59 egy hatvan év körüli, igen jó ember volt. Fiamnak, fiúknak 60 nevezett bennünket. A város egy másik pontján ugyanezen raktáregyüttesnek egy másik épületében éj szakai ügyeletet is elláttunk. 1943 júniusában átvezényeltek bennünket az ország különböző részeibe. Engem meg még vagy 25 másik sorstársamat Szegedre helyeztek a szállítóoszlopba, ahol sok istálló és ló volt. Ismét egy káplár felügyelete alá kerültem, aki szlovák nemzetiségű volt. Bent laktunk a városban — egy iskola épületében. A padlóra terített szalmán Lukács Sándor hadnagy, a szerző tudomása szerint a híres színésznő, Lukács Margit fivére volt. A szövegben is magyarul van írva. A szövegben: alhadnadj. A szövegben: fiom, fiuk.
