Milenko Palić: Visszaemlékezés a világháború éveire 1941-1945 - Dél-Alföldi évszázadok 19. (Szeged, 2003)
VISSZAEMLÉKEZÉS A VILÁGHÁBORÚ ÉVEIRE (1941-1945)
aludtunk. A személyes higiénia megőrzése itt már elég nehézkes volt, de nyár lévén úgyahogy feltaláltaik magunkat. Örültünk, hogy nem vagyunk bent a laktanyában. Minden reggel öt órakor azonban meg kellett jelennünk a kaszárnyában, megreggeliz tünk, majd kitisztítottuk az istállókat, de maradt idő üldögélésre és szórakozásra is, ebédeltünk, majd utána visszatérhettünk az iskolába. Délután aludtunk. Este menetosz lopban mentünk ismét a kaszárnyába, megvacsoráztunk, majd visszatértünk az iskolá ba. Minden szombaton és vasárnap szabadon járhattunk a városban. Szegedről is oly kor hazalátogathattunk — kaptunk eltávozást, s fogadhattunk csomagokat is. Itt, Szegeden szereztünk tudomást Mussolini és Olaszország kapitulációjáról 61 1943 szeptemberében. A laktanyában minderről sokat és szabadon lehetett beszélni, de azt tartották, hogy a németek és a magyarok még így is elég erősek ahhoz, hogy meg nyerjék a háborút. A tisztek továbbra is brutálisak, fennhéjazóak és magamutogatók voltak, amit különösen a szegedi sétálóutcán, 62 meg a főtéren, 63 a platánok alatt lehe tett tapasztalni. Köpenyben és karddal az oldalukon lófráltak a városban, és legszíve sebben hölgytársaságban mutatkoztak. A munkaszolgálatnak ez a szegedi időszaka is aránylag elviselhető volt. Itt is jó volt a kapcsolatunk a közkatonákkal. Voltak, akik a családjukhoz is elvittek bennünket a városban és a környéken. Különösen az volt kellemes, hogy a kaszárnyán kívül volt a szállásunk, így már majdnem civilnek érezhettük magunkat, még ha nem is éltünk a legnagyobb komfort közepette. Szegeden eljártunk színházba, moziba, a tiszai strandokra, kávéházakba, zenés éj jeli mulatókba, stb. S mint afféle fiatal embereknek, nőkre is szükségünk volt, így a bordélyházakat sem kerültük el, melyekből akkoriban Magyarországszerte, így Sze geden is volt bőven. A mi szegedi aranyéletünkre is vetült azonban némi árnyék, lelkiismeretfurdalá sunk volt. Tudatában voltunk ugyanis, hogy a bácskai politikai elítéltek az itteni Csil lagban raboskodnak, de mi semmit se tudtunk és mertünk tenni az érdekükben... Az tán zsidó munkaszázados osztagokkal is találkoztunk, akikről messziről látszott, hogy sokkal rosszabb körülmények között élnek, mint mi. Sokan már csak csont és bőr vol tak. A szemükben tükröződött az éhség, de mi értük se tehettünk semmi lényegeset — legfeljebb csak kézfogáskor tenyerünkbe rejtett cigarettát tudtunk a számukra juttatni. Nehéz volt hozzájuk közelíteni is, mert állandóan szigorú őrizet alatt voltak. Ha valaki közülünk ezzel próbálkozott volna, nagy veszélynek teszi ki magát... Nem maradt más hátra, mint hogy szomorúan megállapítsuk — ők így élnek, mi meg jóllakottan, tisz tán, jó ruhában... Azonban az ilyen eszmefuttatásokon nem igazán jutottimk túl, foly tattuk a saját mindennapi életünket, hiszen életerős fiatalok voltunk, akik az élettől mindent, amit csak lehet, el kívántak ragadni... annál is inkább, mivel a mi jövőnk is eléggé bizonytalan volt... Szegeden sok civillel kerültünk kapcsolatba, ők pedig nem mindig tekintettek úgy ránk, mint a többi magyar katonára, mert nem tartoztunk a fegyveresek kötelékébe... 61 L. 44. lábjegyzet. 62 A Kárász utca. 63 A Széchenyi tér.
