Blazovich László: Városok az Alföldön a 14-16. században - Dél-Alföldi évszázadok 17. (Szeged, 2002)
csak a kunokhoz kötődő jelenségként kell számolnunk az állandóan lakott tanyák feltűnésével, magyarok is használták ezt a települési formát, elsősorban a szilaj állattartás üzemhelyeiként. Ám itt nemcsak a férfinép, a pásztorok, hanem az egész család foglalt magának lakást. A nagyállatok rideg tartásának a magyarság életében a középkor századaiban — mint adataink bizonyítják — a honfoglalás óta a mezei és réti kert volt az állatok teleltetésének főhelye. Természetesen más megoldások is előfordultak. E telephelyeken már a korai évszázadoktól kezdve ideiglenes épületeket emeltek. Előfordult az is, hogy alkalmas helyeken az ideiglenes szállásokból állandó telep (szállás vagy tanya) illetve település, azaz falu alakult ki. Az állattartás módja a pusztai legelőkön A középkor embere az Alföldön nem végzett táj átalakító tevékenységet, a létfenntartásához szükséges javak megtermelése során alkalmazkodott az őt körülvevő természet nyújtotta feltételekhez. Eme állapot egészen a 19. század első feléig maradt fenn, amikor hozzáfogtak a nagy folyószabályozásokhoz, amelynek során kialakították azt a műtájat, amely egyrészt lehetővé tette a modern civilizáció kialakulását a területen, másrészt átalakította az évezredes múltra visszatekintő gazdálkodási formákat. Megszűnt a különböző természeti adottságokkal rendelkező vidékek között kialakult munkamegosztás az anyagi javak előállítása területén. Egykor a vizek melletti, árvizek által gyakran elöntött területet korábban elsősorban legeltetésre és széna kaszálásra használták a réti gazdálkodás keretei között. A magasabban fekvő vidéket, löszfennsíkokat, löszhátakat, azaz mezőségi területeket részint legelőként, részint szántóföldként hasznosították, a dombos vidékek szőlő- és gyümölcstermelésre valamint szántógazdálkodásra is alkalmasnak bizonyultak. Míg a réti és mezőségi vidék jobbára monokultúráknak adott helyet kiegészítve egymást az élelmiszer előállításban, addig a magasabban fekvő területeken összetettebb termelési struktúra alakult ki. Sematikus lenne bemutatott tablónk, ha nem jegyeznénk meg, hogy a kép sokkal színesebb, hiszen ismeretes: az Alföld számos belső területén, mint például Csongrádon, Szegeden és Túron már a középkorban folytattak szőlőtermesztést, jóllehet csak későbbi illetve közvetett adatok bizonyítják ezt. 24 Az Alföld mezorégióinak a középkorban egymástól eltérő termelési struktúráit Frisnyák Sándor vizsgálta a Szatmári síkság földrajzi viszonyait elemezve. 25 A középkori réti legeltető gazdálkodásra, a réti transzhumációra vonatkozó leírása — úgy véljük — illik az egész Alföld területére. Az ártéri síkságról, a telelőkből, a mezei kertekből a vegetáció éledésével és a fű sarj adásával tavasszal az ármentes síkságra hajtották az állatokat, amikor a fű a nyár közepére kiégett, visszatértek a mélyebben fekvő területekre, ahonnan nemrég vonult le, vagy száradt ki a víz, és újra indult a vegetáció. Ősszel az újra zöldülő síksági legelőkre vonultak, télen pedig újra a vizek melCSMÉ I. 169. BÁCSKAI 1965. 72-73. SZEGED története 1. 464. FRISNYÁK 1988. 7-22. A két ábrát 1. még: FRISNYÁK 1990. 15.
