Blazovich László: Városok az Alföldön a 14-16. században - Dél-Alföldi évszázadok 17. (Szeged, 2002)
korszak lenyomatai. Ezáltal a településtörténet kutatói adataikat nagy haszonnal forgathatják. A középkori alföldi településhálózattal és a városokkal foglalkozó monográfiák és tanulmányok köréből a valódi városok kérdéseit tárgyalók közül elsősorban Kubinyi András és Fügedi Erik munkáira támaszkodhattunk, különösen az előbbinek a városnak mint jelenségnek szinte minden megnyilvánulására kiterjedő kutatásaira. A földesúri városok, azaz mezővárosok témakörében Malyusz Elemér, Székely György, Bácskai Vera, Fügedi Erik és Kubinyi András munkásságára építhettünk. Külön szólnunk kell a városok történetét feldolgozó monográfiákról. A 19. század utolsó harmadán és a 20. század elején készített várostörténetek után a műfaj hosszú ideig csipkerózsikaálmát aludta. Néhány kisebb vállalkozás mellett Scherer Ferenc: Gyula város története című művét tekinthetjük kivételnek. Valóban korszakos jelentőségű feldolgozások csak az 1970-es évektől születtek. Közülük mindenképpen a Budapest történetének (1973), Szeged történetének (1983) korszakunkra vonatkozó köteteit említjük. Debrecen, valamint Cegléd történetére és más munkákra ugyancsak haszonnal támaszkodhattunk. Az utóbbi évtizedekben egyébként örvendetes módon megszaporodtak a város- és településtörténeti monográfiák. Mennyiségük már követhetetlen, sokszor nagy könyvtárakban is nehezen érhetők el. A változó minőségű és mélységű feldolgozások mégis hozzásegítenek a városi lét jobb megismeréséhez. III. Az a földrajzi tér, amelyen az Alföld településhálózata kifejlődött, a holocén korban nyerte el mai formáját, azóta a természet erői keveset változtattak rajta, jóllehet a szél és a víz munkájaként a medence feltöltődése tovább folytatódik. A táj arculata korunkban leginkább az ember természetformáló tevékenysége következtében változik. E munka megindult már a középkorban gátak emelésével és az erdők irtásával. Az eddigi vélekedésekkel szemben úgy látjuk: az Alföld belső vidéke nemcsak korszakunkban, hanem az azt megelőző időkben is jóval szárazabb területnek számított, mint a szélen fekvő területek. Éppen ezért az Alföld közepi tájon a folyók mente kivételével erdőkkel nem számolhatunk. Az Alföld, bár első rátekintésre folyókkal öntözött homogén felszínű területnek látszik, az emberi megtelepedés számára mégis különböző földrajzi egységekből áll. A Makszond és a Duna-Tisza közi homokhát talaja mindenkor ritkább településhálózat kialakítását tette lehetővé. A süllyedésekben pedig nagy mocsaras területek terpeszkedtek, amelyek ember számára szállás kialakítását a nagy hegyekhez hasonlóan lehetetlenné tették. A tájegység jelentős része azonban — különösen a folyók menti magasabb területeken — jó feltételeket biztosított emberi élet kialakítására. A források alapján arra következtethetünk, hogy az Alföldön átvezető utak már a honfoglalás előtt léteztek, irányukat a távoli célpontok és a folyók átjárói (gázlók, révek) alakították ki. Mivel az utak jelenkorunktól eltekintve mindig településtől településig vezettek, az úthálózat és településhálózat kölcsönös egymásra hatás közepette fejlődött. Az utak úgy jöttek létre, hogy egyik településtől a másikhoz vezető irányban a
