Blazovich László: Városok az Alföldön a 14-16. században - Dél-Alföldi évszázadok 17. (Szeged, 2002)

A versben ötletes formában, kifejező képekkel jelenítette meg a szerző a megözvegyült mesternét feleségül kérő legényt, valamint a már vagyont szerzett idősebb férj mellett élő fiatal asszonyokat. Hogy Tatár Benedek a korabeli városi felső- és középrétegek házasodási szokásainak mennyire a visszásságait tűzte tollhegyére, és írta le nagy pontossággal, azt Szende Katalin kutatásai messzemenőkig igazolják.

67 Vizsgálatai eredményeként megállapította: falun és városon eltérő házasodási szokások éltek, amennyiben falun korábban míg a városban később házasodtak a férfiak, mert az előbbi helyen előbb egzisztenciát kellett teremteniük, vagy tehetős özvegyasszonyt vettek el, hogy vagyoni helyzetüket stabilizálják. A különböző társadalmi csoportokon belül létrejött házasságokban a nőknek vagyonközvetítő szerepük volt, mert az említett okok miatt gyakran került sor második házasságra. A házasfelek közötti korkülönbség miatt a városokban általában kevesebb gyerek született mint a falvakban. Az alföldi királyi szabad városban, Szegeden — amint Tatár Benedek verse csattanósan bizonyítja — a nyugatabbra fekvő városokban kialakult szokásokhoz hasonló körülmények között éltek a polgárok. Éppen ezért használhatták illetve vehették át az ott kialakult jogot, amely különböző jogrétegekben nyilvánult meg, amint azt a korábbiakban bemutattuk. II. A földesúri város (mezőváros, oppidum) A városfal azért épült, hogy védelmet nyújtson a benne lakó polgárok községének a külső támadások ellen. E valóságos funkciója mellett Európában jelképesen elválasztotta a várost és lakóit a várost körülvevő vidéktől és annak sajátos jogterületétől, ahol egy másik jog, a hűbéres világé érvényesült. Ezzel éltek a feudális urak egymás között, és ez vonatkozott a földesúr-jobbágy viszonyra is. Az utóbbi határozta meg a falvakban egykoron élt jobbágyparasztok életviszonyait, és vele éltek a földesúri városok parasztpolgárai. A középkori társadalmak fő rendező elve a feudális tulajdonhoz kapcsolódó nézetek összessége volt. A feudális tulajdon nem jelentette a dolgok feletti korlátlan és teljes rendelkezést, amint a római jog tulajdon fogalma tartalmazza, hanem bizonyos megkötöttségekkel járt. Egyrészt korlátozta a tulajdon szabadságát a nemzetség és ezen belül a család — éppen ezért az öröklés sajátos rendszere alakult ki —, másrészt a hűbériség rendszere. A hűbérbirtok, a feudum, amely csak a hűbéri láncolaton belül értelmezhető, osztott birtokként létezett. Fő tulajdona (domínium directum) — amint Baldus kifejtette — a hűbérúr kezén volt, az altulajdon, használati tulajdon (domínium utile) pedig a vazallusnak jutott. A hűbérbirtok természetesen általános elterjedtsége mellett nem jelentette a tulajdonlás egyetlen módját, mellette más tulajdonformák, például Németországban az allodiumok, hazánkban a nemzetségi birtokok nem tartoztak körébe, ugyanakkor belső kiterjedtsége (a hűbéri láncolat teljessége, visszaháramlás kérdésköre) sem volt mindenütt azonos. Magyarországon például nem alakult ki a teljes hűbéri láncolat. A középkori tulajdonnal együtt jártak bizonyos uralmi jellegű SZENDE K. 1997. (68.) 1-2. 77-98. Különösen 82-83., 97.