Blazovich László: Városok az Alföldön a 14-16. században - Dél-Alföldi évszázadok 17. (Szeged, 2002)
közjogok, mint például a bíráskodás, továbbá kiterjedt testetlen dolgokra, azaz jogokra, mint például a regálék. 68 A középkor során a földesúr-jobbágy viszony ezer arcot öltött, és állandó változáson ment át, azonban az osztott hűbéri tulajdon elmélete hamarosan, a 12-13. században, az áru- és pénzgazdálkodás kialakulásával alászállt, leszivárgott az úr-jobbágy viszonyba, majd később a gyakorlatban is általánossá vált. Ennek megfelelően a jobbágytelek — amelyen nemcsak reális gazdálkodási alapot értettek, hanem az adózás alapvető mértékegységét is jelentette — főtulajdonosa a földesúr maradt, míg az áltulajdonos a jobbágy lett, aki a földet használta, és érte a kialkudott járandóságot fizette. Ezzel mintegy bérleti, majd örökbérleti viszony jött létre a „kölcsönadó" úr és a jobbágyparaszt között. A „bérlő" birtokon belül kerülve mint tulajdonos viselkedhetett. Mivel jobban ismerte a neki átadott birtokot és annak hasznait, e tekintetben előnyt élvezett a főtulajdonossal szemben, továbbá a birtok örökítésére és meghatározott keretek között a továbbadására is lehetőséget kapott. Ha a birtoknak új főtulajdonosa lett, a telken maradhatott. Jóllehet a főtulajdonosnak nem állt érdekében, hogy a telek az öröklődés folyamán aprózódjék, mégis ez következett be, és egész Európában, beleértve Magyarországot, megindult a telekaprózódás és a zselléresedés folyamata. A jobbágy a szolgáltatáson túl egyéb kötelezettségekkel tartozott urának. Előírták számára a birtok rendben tartását, fizetnie kellett az állami adókat, és a telek elhagyásakor illeték lerovására kötelezték, sok helyen rá hárult az utódállítás felatata. Bár függése lazult, sőt a középkor vége felé egészen kedvezővé vált a személyét és vagyonát illető magánjogi helyzete, mégsem szabadult teljesen a személyi függéstől, ugyanis peres ügyeiben a jobbágy és a mezővárosok parasztpolgára — kivételektől eltekintve — egyaránt az úri szék alá tartozott. A helyzet a korszakunkat követő időben változott meg Európa keleti részének egyes területein az ún. második jobbágyság rendszerének megjelenésével, amikor gazdasági megfontolások eredőjeként és az abszolutisztikus uralmi formákat megalapozó nézetek hatására a kortársak a jobbágyra már nem mint áltulajdonosra tekintettek, hanem mint az úr egyszerű bérmunkására, akinek a korábbiakhoz képest jóval kevesebb joga maradt a telekhez, amelyet használt. A kor jogászai a későrómai idők colonatus-i intézményében találták meg azt az előképet, amelyre hivatkozva magyarázták az usus modernust, az új gyakorlatot. 69 Ezáltal a feudális világ több mint ezer éves fennállásának utolsó évszázadaiban megvalósulásának egy régi-új formájával lepte meg a kortársakat. Mindez már nem a mi vizsgálódási körünkbe tartozik, mégis azért hívjuk fel rá a figyelmet, nehogy bárki e forma meglétét a korábbi állapotokra visszavetítse. Amint a fentiekből kitűnik, a 13-tól a 17. századig terjedő időben a feudális tulajdon — amelyhez igazgatási és igazságszolgáltatási közfeladatok tartoztak — szemléle68 W. OGRIS: Domínium. In: HRG I. 755-757. D. SCHWAB: Eigen. In: HRG I. 877-879. A. ERLER: Grundeigentum. In: HRG I. 882-896. COING 1985. COING 1989. H. R. HAGEMANN: Eigentum. In: HRG I. 882-896. Minderre összefoglalóan RUSZOLY 1996. 292-298. 69 W. OGRIS: Precaria. In: HRG III. 1885-1886. W. OGRIS: Leihe. In: HRG II. 1820-1824. F. KLEIN-BRUCHSCHWAIGER: Erbleihe. In: HRG I. 967-971. K. O. SCHERNER: Pacht. In: HRG III. 13961400. K. H. SPIEB: Teilpacht. In: HRG V. 141-143. COING 1985. 301-377. minderre összefoglalóan: RUSZOLY 1996. 304-306. 212. BÁCSKAI 1965. 86-87., 102-104.
