Blazovich László: Városok az Alföldön a 14-16. században - Dél-Alföldi évszázadok 17. (Szeged, 2002)

mad része általában legelő vagy kaszáló volt, az állatállomány növekedésével nemcsak a legeltetés rendjét kellett körültekintően mérlegelve kidolgozni, alkalmanként idegenben bérelt legelőkre is szükség volt. Az állattartó közösségeknek mindig figyelemmel kellett lenniük az időjárásra, és ennek megfelelően kellett az állatállomány nagyságára ügyelve dönteniük arról, mely területeket használnak legelőként, melyeket hagynak kaszálónak, illetve mennyi és milyen méretű pusztát kell bérelniük. A korabeli gazdák tapasztalatból nagyon jól tudták, hogy egy szarvasmarhának — ha legel — 40 kg füvet kell elfogyasztania, és hozzá a fű minőségétől függően — frissebb vagy szárazabb — 30-50 liter vizet kell innia, hogy gyarapodjék súlyában. Az állattartók nagy gyakorlattal látva az illető legelők, rétek és kaszálók minőségét, meg tudták állapítani, egy bizonyos terület adott számú állat számára mennyi ideig biztosítja a szükséges eleséget. Az állattartás sarkalatos kérdésének számított továbbá minden időben az, hogy elegendő szénát tudnak-e tárolni a téli időszakra, a vegetáció szünetelésének idejére. A nagyállattartás módjáról kialakult, fent bemutatott kép későbbi leírások alapján alakult ki bennünk. Paládi Kovács Attila réti gazdálkodásról írt munkájából kaphatunk hozzá pontos leírást,

27 a nagykunsági mezővárosokra vonatkozóan pedig Bellon Tibor összefoglaló művéből.

28 A középkorból ránk maradt forrásanyagból töredékessége miatt a fenti kép nem a maga teljességében olvasható ki, hiszen nem a gazdálkodás ügyes-bajos dolgaival, hanem általában jogügyletekkel kapcsolatos dokumentumok maradtak ránk. Ide vonatkozó adataik azonban a későbbiekben keletkezett iratok és elemzésük alapján könnyebben és jól értelmezhetők annál is inkább, mert eme gazdálkodási forma hosszú évszázadok során változatlan maradt. Az alábbiakban témák szerint számba vesszük ide vonatkozó adatainkat. 1386-ban polgárháborús események színhelye volt a Temesköz déli része. A háború után kialakult helyzet képe bontakozik ki Himfi Lőrincnek rokonához, Döbröntei Himfi Benedek feleségéhez Perdőről (ma: Nagy-Szemlak határában) írt leveléből, amely szerint rokonainak birtokain se szénájuk se takarmányuk nincs, amelynek az oka: az officiálisok nem voltak hajlandók kaszáltatni. Tehát a koranyáron vagy ősszel, amikor a hadiesemények történtek, nem végezték el a fontos munkát. Igyekszik magát kimosni azon vádak alól is, amelyek szerint ő etette fel rokonai szénáját. Biztosítja ugyanis, hogy lovaik jól vannak. A munkák szervezésének a nehézségeire is utal a levélíró, ugyanis közli, hogy rokonai jobbágyainak a háborút követő időkben nem tud parancsolni. A hadi események tehát a termelés egész rendjét felborították, ilyenkor mindenki csak magáról törekedett gondoskodni.

29 Maróthi János bán 1419. június 19-én Kassán Zsigmond király előtt tiltakozott amiatt, hogy amíg a török fogságában volt, Gyula város, Békés, Gyúr és (Mező)Berény területén termett szénáját a szomszéd birtokosok: gerlai Abrahámfi István és fia Imre lekaszálták és elvitték. A Fehér-Körös mellett feküdt Fábiánfokán és mellette ugyancsak fontos szénagyűjtő hely, kaszáló terült el.

30 1476. július 28-án kelt oklevelében Dabasi András szolgabíró jelentette, hogy Nyársapáthy György udvarmestere, PALÁDI KOVÁCS 1993. 132., 153-154. BELLON 1996. 91-93., 108., 179-181., 200-201., 304-312. BLAZOVICH-ÉRSZEGI-TURBULY 1998. 227-228. GYO 1938. 10-11.