Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)

MEDNYÁNSZKY CÉZÁR BÁRÓ: EGY KATOLIKUS PAP VALLOMÁSAI (RÉSZLET)

nem voltak katonái, nem voltak erőforrásai. Április végére az országot sikerült megtisztítani, az osztrákokat néhány kivételtől eltekintve minden erődből kivertük. Kinek volt köszönhető mindez? Honvédeinknek, a sebtében felfegyverzett parasztoknak, akik hadi kiképzést a csatamezőn kapták, olyan nemesek vezetésével, akik ösztönösen sajátították el a hadi mdományt, mivel sohasem katonáskodtak. Tüzéreink félig gyermek egyetemi hallgatók voltak. A lovasság rendelkezett ugyan néhány tapasztaltabb ezreddel, akikkel a fiatalok gyakorta versengtek — meg is állták a helyüket. Ilyen körülmények között a háború magasztos. Semmiféle fáradtság nem viselte meg hazánk eme bajnokait; néhány zászlóalj kitűnt talán a többi közül — de mindannyian igen bátran küzdöttek. Míg a hadseregben voltam, mindössze egyetlen egy gyáva alakkal találkoztam. Jó családból származó fiatal tiszt volt. Egy-két alkalommal már megingott a bátorsága, de felettesei megbocsátottak neki. Végül azonban oly nyíltan tett tanúbizonyságot gyávaságáról, hogy haditörvényszék elé állították. Nem is próbált védekezni, és mikor golyó általi halálra ítélték, a tábornok engem küldött, hogy készítsem fel utolsó útjára. Közöltem vele az ítéletet, amit tökéletes nyugalommal hallgatott végig. Ezután felajánlottam, hogy tábori főlelkészi tisztemnél fogva megmentem, lehetőséget kínálva neki arra, hogy az ellenség előtt hibáit helyrehozhassa. - Nem, válaszolta, ne is gondoljon ilyesmire, és ne is szánjon. A csatában ugyanezt tenném; nem tehetek róla. Most úgy érzem, bátran halok meg; bűnösen ugyan, de inkább katonaként pusztuljak el, mint, hogy újabb szégyennek legyek kitéve, vagy gyalázatban éljek tovább. A fegyelem megköveteli, hogy meghaljak, és ez így igazságos. Előre látván az ítéletet már írtam családomnak, és közöltem velük, hogy nem hibáztatom bíráimat. Csak arra kérem önt, legyen velem a végső pillanatokig, és legyen tanúm, hogy ha már nem tudtam férfiként harcolni, legalább úgy haltam meg. Nem tudtam, mit válaszoljak. Meggyónt, majd amíg nem jöttek érte, beszélgettünk, sőt, még út közben is. A kivégzés helyszínére érve nem engedte a szemét bekötni, ő maga adott jelet, egyenes tartással fogadta a halált, és az első sortűzre összeesett. Ez a számomra még mindig érthetetlen haláleset sok gondolatot ébresztett bennem. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy a halál gondolatát soha nem éreztem félelmetesnek vagy elfogadhatatlannak. Legboldogabb óráimban a halál az élet legfőbb vigaszának tűnt, amely nélkül elviselhetetlen az emberi bánat. Néha úgy vágytam utána, ahogy a beteg gyermek kívánja az alvást. A halált a csatában dicsőségesnek, a száműzetésben szomorúnak és kísértetiesnek láttam, de nem iszonyodtam tőle. El kell azonban ismernem, hogy vannak olyan férfiak, akik jellemük egyszerűsége vagy más körülmény miatt annyira boldogok, hogy a fizikai lét élvezete által vezérelve még becstelenség árán is élni vágynak, akár az állatok. Nem értem azonban, hogy egy olyan ember, aki ilyen hősiesen viselte a szégyenletes halált, miként süllyedhetett idáig, amikor bajtársainak példája inkább bátorságra, sem mint megfutamodásra kellett volna, hogy sarkallja. Határozottan állíthatom, hogy ez a szegény ifjú tudta, mi a becsület, és feltételezésem szerint viselkedését csak az magyarázhatja, hogy gyenge jelleme határozott képzelőerővel párosult, s a biztos végzet olyan rémületes bizonytalansággal töltötte el, hogy megingott, és öntudatlanul, az önfenntartás ösztönétől hajtva, megszökött.