Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)

LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN

Juj, vesd el magad, ne hagyd magad! — Repülj vissza mint a nyíl az erdőnek, mert jól mondja Szepesi, hogy nagyon setétedik már ez a világ. Egy bokorba hárman húzódtunk, ezt tudom, de hogy mi történt azután, annyit tudok felőle, mint az elájult ember Napóleonról. Csak jól mondta Orsolya-néni, hogy imádkozzunk, most formaliter rákezdtük. Késő este bújt ki a három jómadár, s egy pásztortüzet pillantunk meg a távolban, csakhogy nem tudtuk, mi vár ott reánk? Az egyik azt tanácsolta, menjünk oda mind a hárman. Begyik, aki engem a Tatár-futásban megelőzött, hogy felé se menjünk; én: hogy csak egy menjen oda s ha vissza nem tér, a kettő hordja el a sátorfáját. Hja, magyarok voltunk. Igen ám, de senki sem akarta a macska nyakára felkötni a csengettyűt! Végre Fodor (nem a verseci új-magyar) neki szánta magát a török portához. „Jertek hamar — kiáltá visszajövet —, pásztorok tüzelnek ott." A tűz körül négy pásztor hevert, nagy csőkukoricákat sütve; a legöregebbet István bácsinak címezték. - Fiaim! Jertek utánam — monda az öreg —, nem egyet szöktettem már én el, tudom, mi járatban vagytok. Sok csomó dohány volt fűzve az öreg udvarán, de kevés kenyeret adhatott, s egy félszerben [!] szalmából fekhelyet. Másnap elmentem a Begyik táskájával krumplit lopni. Ejnye, talán tisztességesebben kellett volna kimondani ezt az izét, hogy hát okos ember onnan vesz, ahol van. De a sors nem akart nekünk élvezetet engedni Amerika gyümölcseiből, mert hiába, ez a tótoknál szent gyümölcs. Ugyanis két alföldi ember Nagymáriáról kibukkan élőmbe, hanem mivel látták, hogy honvéd vagyok, megszólít az egyik: - Ugyan már honnan szedted földi azt a krumplit? - Hát csak innen ástam ki őket — felelém —, bizony engedjenek meg, nagyon éhesek vagyunk. - E bíz a Miska sógorébúi van — monda a szűrös atyafi —, de ha kiszedte, hát már akkor hadd vigye, igaz-e András gazda? - Igaz bíz a'! — feleié a másik. Megköszöntem jószívűségüket, hát majd, hogy meg nem sirattak. Ilyen az alföldi ember! Az öreg István bácsi azután félreszólított és igy persvadeált: „Fiam! Nagyon rátok lesnek az oroszok, az se jó, hogy krumpliért voltál, mert hátha azt mondják a Nagymáriából valók, hogy én küldtelek, hanem tudod mit? Vesd le magadról ezt az úri gúnyát, adok én neked mást; sajnállak, mert a legfiatalabb vagy." Én elfogadtam a tanácsot, s levetkeztem, mire olyan rongyos szűrt akasztott nyakamba az öreg, hogy csak ott nem jött be rajta a szél, ahol nem akart, s fejembe nyomott egy szalmakalapot, melynek is az elején oly hasadás volt, hogy egy ásóvas belefért volna bokrétának. - No fiam! — monda István bácsi — Vedd ezt a botot a kezdbe, meg ezt a régi szeredást, már így tudom, hogy se az ördög, se az apád meg nem ismer. Megköszöntem s így ballagtam én most már tovább, két társammal azonban nem bírva tovább haladni, egyedül maradtam. Bizony szomorú libéria! Rongyos szűr, szalmakalap, mezítelen láb, fekete fehérruha, mint a föld, emellett rongyos, üres tarisznya. Ó tékozló fiú! Ha éltél volna ekkor, bizony elbámultál volna saját arcképeden,