Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)
LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN
tő kebel megszűnt érezni! Eközben a kis Gölgen mindig nyargalt ide s tova; a szökevény osztrákokat lefegyverezteté, a halottakat, sebesülteket házakba hordatá, s parancsára néhány ember nekiindult a Marosnak, mert az ellenség futása köbben két ágyúja a jégen beszakadt, s nem volt idejök beszögezni. Földön csúszva, egy idei kutatás után, bár folytonos tüzelés között, még éjféltájban előcipelték a barna deliquenseket, s oly fülrendítő csattogással működött az új aradiak felé e két löveg, hogy öröm volt hallgatni. Most egy gránátot vettek ki a gyomrából! Pedig semmiféle orvos nem adott be neki ipekakuannát. Micsoda? Tyű! Hisz ez dicső! Meggyúlt Újarad! Ég a város! Ne fiaim! Ha te vered az én zsidómat, én is verem a te zsidódat! Egy nap és egy éjjel tartott a rendes ütközet, aztán csak csendes csatározások, cirkálások voltak, míg az ellenhad végképp eltisztult. Lukácsi őrmester és Mézes közlegény elfogattak, de az első, egy ritka hidegvérű, jelesen vezénylő kis emberke, harmadnapra már visszaszökött, s amint legényei meglátták, fölemelve cipelték nagy éljenzés közben a városba. Ki valának most már tűzve, s mindig készen gyönyörű ágyútelepeink, hol egy alkalommal igen szép volt nézni, mint rohant egy golyó a várból nagy magasságról a Maros hullámai közé. Egy öreg ember nagyon esengett a túlsó parton, vinnők át Újaradról, miért Ferenczy áthozatá. Egy báró Salugáter-féle arszlán is kiáltott: „Engem is kérem vitéz kapitány úr!" Erre Ferenczy a tüzérekhez: „Igazítsátok csak neki azt a három fontost!" Hanem a készületet látván báró Salugáter, hirtelen megmutatta nekünk, miképp kergeti az agár a nyulat? Később az aradi mégis hozzánk simult, hanem a kofák! Nye daj bozse 87 fegyverszünetet tartani, s ha csak apró pénzt nem mutatott a katona, látni se lehetett, mit árul! A téli idő most már szokott szenvedések közt ugyan, de csendesen haladt, míglen a Maros vize fölengedvén, hajózhatóvá lőn. Ekkor ismét egy igen veszélyes őrtanyánk jutott, melytől a cigányok háta leginkább zsibbadott. Nem is csoda, át kellett menni csolnakon az újaradi partra, ahol a vár állott, s ide állt ki hat vagy nyolc ember. Éjfélkor jöttek a fölváltók hajnalig s az átjárás egyedül csolnakon lehetséges. Most már jöjjön ide egy patroll, vajon mit fognak tenni e néhány emberrel? Foglyul vinni nem érdemes, ergo belefricskázzák a Marosba csupa passzióból, s az furcsa, hogy én e helyet igen szerettem; néha egész éjjel is eldideregtem ott, hallgatva a Maros hullámcsapkodását. Hanem az igaz, hogy a rémiíő szél miatt úgy behúzódtam egy kicsi árokba, hogy olykor a felváltó nem akadt rám. „Mi ez? — kérdi Zelenka alvadász (igen jó emberem) — oly ritkán áll itt az őr?" Csak aztán kiáltottam rá: „Magának a lelke se állana itt, ha reggelig elfagyoskodott volna." Visszafelé hajnalkor egy vörösre festett újaradi malomból egy pár puskagolyó rendesen „jó reggelt" kívánt nekünk a csolnakba; mi is szívesen viszonoztuk. Egy igen szép tavaszi napon különös „pannicus terror" kezdé a kengyelfutó szerepét fölvállalni a városban. — Itt jön az ellenség! Itt jön az ellenség! Lett bizony tatárfutás a piacon, de az egészben annyi volt, hogy néhány társzekeret a mieink elfogtak tüzelés közben, mellyel a vár felé igyekeztek. Most már gyakorlatra jártunk rendesen. Furcsa volt az is, mikor Gölgen vezényelné a századot, kiáltva: „Cél! tűz!" — hát egy Novak nevű közlegény úgy rásüti a Ne adj Isten (szlovák).
