Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)
LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN
valamelyik szekérnek csak fel is kellett dőlni a sok közül, s vajon melyik lehetett volna, ha az nem, amelyiken én ültem? Denique, a sors megint engem nézett ki Jónás prófétának. Piff... Brumm! — szállj le Balázs a hintóból, bekalimpáztunk az út melletti árokba. Négyen ültünk e fogaton; Szedlacsiknek az orra bőre suhogott lefelé. No lám! Minek volt már ez! Mintha bizony az embernek szüksége se volna az orrára; másiknak ismét a keze fájdult meg veszedelmesen, a harmadik jót nyekkent, én pedig, ki mind a három fölibe zuhantam, csak néztem merre lyukadt ki a világ? Denique fölvánszorogtunk nagy nehezen, s tovább kutyagoltunk. Vácot elérve, már a hosszú nyomort feledni kezdtük; olyan veszett, goromba hideg űzött pedig három napon át egész idáig, hogy... hogy én is az obsitossal szóljak: egy béres közlegényünk furulyájába a hang belefagyott, és amikor Vácon a kvártélyán fölengedett, magától kezdett szólni furulyája a szögön! Itt lettünk volna már! A város lakói szívesen fogadtak, nekem is jó szállásom jutott. Megnéztem a csinos templomokat, s néhány utcán végig haladtunk. Másnapra kelve, már előállott az ánglius találmány, t. i. a gőzkocsi és a vagonok, miket is egy vén huszár vak kanoknak hívott. Belehelyezkedett csodálatos kinézésű „Dózsa"-féle hadseregünk. Talán félóra telt belé, mint a szél, elértük rajta nem Bécsnek várát, hanem Pest városát. Hej! Ha az utazók Pestet meglátják, főleg, akik nagy város szépségeiről nem tudnak, azok bízvást elmondhatják e város közelében: „Uraim, le a kalappal!" Ihon van ni! Már mi jut eszembe megint? — Egy tiszteletes — másképp igen derék ember —, szinte azt mondta, mikor egy embert akasztottak (névszerint Dono Mártont): „Uraim! Le a kalappal! Imádkozzunk most a szegény Dono Márton lelkeért!" Denique eszembe jutott az öreg Malatinszki, aki mindig azt demonstrálta, hogy soha se kell imádkozni! És respektíve 24 ... a tiszteletes hasztalanul imádkozott! Nem hiszed? — Pedig úgy van! Az elítélt református volt, ha tehát mennyországba jutott, hasztalan lőn az imádság — ha pokolba —, szinte hasztalan —; harmadik hely a reformátusoknál nem adatik. De már elvesztem Pestet magam elől. Itt bizony nekünk nem a legkényelmesebb helyzet jutott. Eleinte kvártélyokon csak megvoltunk valahogy, én a Király utcai Valeró-házban laktam egy kalaposmesternél, mint káplár (ezt kérem el nem felejteni) négy közlegénnyel, s nem is lehete nála panaszunk; hanem pár nap múlva bizony tovább kellé marsolni, még pedig az Üllői utca végén álló új kaszárnyába. Azonban szó sem volt róla, hogy én a szakaszomra leljek Pesten. Jó lett volna Sós uram házától egy spárgát vonni a Király utcára. El is indultuk mi négyen, hogy fölkeressük a szakaszt. Micsoda? — Még csak embert se láttunk az egész sereg közül, de sehol! Sós uram házát Budán kerestük; estig csak jártunk a tömkelegben, akkor aztán visszamentünk a Király utcát keresni, még pedig a Dunapartra! Eszembe jutott: „No még így se jártam, mióta Kilitiben lakom!" Egyszer csak másnap délután két emberrel találkoztunk, akik szépen elvezettek a kaszárnyához; itt nekem ront a minket csak idáig kísérő Sós uram, hogy hát miféle káplár vagyok én? Miféle? Hm... 24 illetve (lat.)
