Kovách Géza: A Bánság demográfiai és gazdasági fejlődése 1716-1848 - Dél-Alföldi évszázadok 11. (Szeged,1998)

A KATONAI ÉS KAMARAI IGAZGATÁS KORA (1716-1779) - Mercy kormányzata és a betelepítések első korszaka

kamarai igazgatás alatt álló Bánátra és a ma Romániához csatolt részekre vonatkozó demográfiai adatokat. Tinta csak 43 201 német és mintegy 12 000 nem német telepessel számol s tudomást sem kíván szerezni az időközben tömegesen megtelepedő szerb és román lakosságról s az általuk alapított számtalan új és kibővített falvakról, melyeknek számát jelentéktelennek minősíti. Azt állítja, hogy a németek betelepítésekor a románságot áttelepítették a legjobb földekről (tétele nem új). Számos példát hoz fel, hogy a telepeseknek a legjobb földeket adták, melyet a románoktól vettek el s őket, rosszul termő földekre zavarták. Kétségtelen, hogy a Mária Terézia-féle betelepítések alkalmával felvetődött bizonyos román falvak átköltöztetése, de ezt II. József leállította. Tinta beszámol az új telepesek bizonyos nehézségeiről is, kik csak 1723 után kaptak segítséget az államtól, továbbá többévi adómentességet. Ezzel szemben a csak kevés számú román vagy szerb telepes számára semmi könnyítést nem biztosítottak. Rendkívül röviden érinti az olasz, spanyol vagy francia telepesek kérdését, nyilvánvaló a rendelkezésére álló régebbi német és magyar irodalom alapján. Tinta nem marad adós a katolicizmussal szemben sem, sőt az 1737-1739 közötti mozgalmakat, még a betyárkodást is Habsburg-ellenes osztályharcnak minősíti, az ősi román ortodox egyház befolyása alatt. Teljesen értetlenül áll szemben a szerző a bánáti parasztság úrbéri viszonyaival. Szerinte a Habsburg-uralom a Bánátban teljesen megváltoztatta a parasztság helyzetét. Rami török nagyvezír idején — állítja — a paraszt földjének tulajdonosa lett, s csak az állammal szemben voltak tartozásai. Az új hatalom alatt a kamara jobbágyai lettek, igen korlátozott telekrészekkel, mely bármikor elvehető s átadható volt az új telepeseknek. Az áttelepítések alkalmával a román paraszt csak kertjét és szőlőjét válthatta meg, egyéb földjeit nem. De folytassuk a szerző lehetetlen okfejtéseit. A Bánátban kétféle paraszti tulajdon volt: a telepesek tehermentes, örökölhető földjei s az ősi lakosság korlátozott, minden terhet viselő úrbéri földjei. Szerinte mindez óriási ellentétekhez vezetett az őslakosság és a telepesek között. Ezek az etnikai ellentétek csak a XVIII. század végén mosódtak el. Egyet azonban ő is kénytelen elismerni, mégpedig hogy az új telepesek bizonyos mértékben mégis csak hozzájárultak a mezőgazdasági technika s főleg a kézművesség fejlődéséhez. Tinta felszínes statisztikai adatokkal dolgozik. Egyáltalán nem tanulmányozza az úrbéri viszonyokat, fogalma sincs a bánáti úrbérrendezésről, nem is beszélve annak a magyarországi úrbérrendezéstől való lényeges eltéréséről. Pedig ezek alapján könnyen meggyőződhetett volna arról a kézenfekvő tényről, amely a kameralista szempontoknak megfelelően mindvégig az államérdekeket tartotta szem előtt. A valóságban a Bánát parasztsága keveset vagy egyáltalán nem robotolt, terheit általában pénzben rótta le. Arra sem fordít a szerző kellő figyelmet, hogy a vízlecsapolások és kanalizálások után a szabad földfoglalás (akárcsak az ugyancsak kamarai birtokként kezelt Arad megyében) az egész XVIII. század folyamán, sőt még a XIX. század elején is folyamatosan nőtt a paraszti megművelés alatt lévő föld, még pedig nemzetiségi korlátozások nélkül, akár úr-