Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika 1945-1963 - Dél-Alföldi évszázadok 7. (Szeged, 1996)

III. A VÁROSFEJLŐDÉS POLITIKAI FELTÉTELEINEK GYÖKERES ÁTALAKULÁSA 1948 UTÁN - 1. Terület- és településfejlesztési politika 1949—1953

Tolna: 61. Szekszárd 62. Dombóvár Vas: 63. Szombathely 64. Celldömölk Veszprém: 65. Veszprém 66. Ajka 67. Keszthely 68. Pápa 69. Várpalota 70. Zirc Zala: 71. Nagykanizsa 72. Zalaegerszeg. Több mint hetven város és község nagyarányú modernizációját, gyors ütemű iparosítását valószínűleg az arról határozók sem gondolták komolyan. Hogy is lett volna összeegyeztethető például az ugyancsak az MDP által szentesített agrárpolitika és olyan kis agrárvárosok dinamikus fejlesztése, mint amilyen Szolnok és Szabolcs-Szatmár megye I. osztályba sorolt kisvárosai, óriásfalvai voltak?! Hasonlóképpen nehéz komolyan venni a nyugati és a déli (jugoszláv) határ közelében fekvő, I. osztályba sorolt városok fejlesztésének szándékát, hiszen a vezetés katonai okokra hivatkozva egyenesen tiltotta, hogy ott jelentősebb beruházások történjenek. Ennek megfelelően 1951-ben a TERINT Szeged városát csak „kistájközpontnak" tekintette, mondván: „földrajzi fekvése és a jelenlegi külpolitikai helyzet nem teszi valószínűvé, hogy Szegeden jelentékenyebb iparfejlesztés történne..."

41 A településpolitika a több mint 80 második osztályba sorolt településre^ alig fordított figyelmet, fejlesztésükre lényegében elképzeléssel sem rendelkezett. A gyakorlatban pedig nem tett semmit, mert — ismerte be egy 1952-ben az OT-ban készített belső elemzés — „Népgazdaságunk jelenlegi fejlődési szakaszában városfejlesztésre csak minimális összegeket fordíthatunk, és így minimumra kell redukálni azoknak a településeknek a számát, ...amelyeknek városias fejlődését biztosítani kell."43 úgy véljük, ez nem csak a II. osztályba sorolt, de valamennyi település sorsával, és a településpolitika valódi szándékaival kapcsolatban fontos beismerés. Az 1950-es évek elején folytatott településpolitikai gyakorlat technokratikus jellege legerősebben a III. osztályba sorolt, kis településekkel kapcsolatos politikán ütközött ki. A korabeli felfogás szerint a „szocialista településhálózat" legfontosabb és legértékesebb elemei a nagy települések voltak, miként a gazdaságban a nagyvállalatok. Következésképpen minél kisebb volt egy település, annál kevésbé tartották értékesnek, hiszen annál kevésbé felelt meg a „szocialista települések"-ről kialakított eszményeknek. Sőt, egy adott népességi határ alatt a falvakat és a tanyákat egyenesen „gazdaságtalannak", végső soron megszüntetendőnek tartották. Ami oda vezetett, hogy a sztálini Szovjetunióhoz és Ceausescu (majdani) Romániájához hasonlóan Rákosiék Magyarországán is falurombolási tervek születtek, amelyek egyedülállónak mondhatók a magyar településtörténetben. Az egyik első, 1950 nyarán készült településhálózat-fejlesztési javaslatban a falvak tömeges megszüntetésének (távlati) tervét azzal indokolták, hogy az 1200 lakosnál kisebb településeken az intézmények és az infrastruktúra nem működtethető gazdaságosan. Később ezt a küszöböt egyre magasabbra emelték: előbb 1500-ra, 4

> UMKL TERINT ir. XXVI-A-1. 13. d. Szeged fejlődési programvázlata, 1951. 42 Ezeket A és B csoportba sorolták, az előbbibe 52 (más változatban 54), utóbbiba 29 település tartozott. U.o. 2. d. Feljegyzés, 1951. november 15. 43 U.o. A II. és a III. osztályba sorolt települések jegyzéke, 1952. május 28.