Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika 1945-1963 - Dél-Alföldi évszázadok 7. (Szeged, 1996)
III. A VÁROSFEJLŐDÉS POLITIKAI FELTÉTELEINEK GYÖKERES ÁTALAKULÁSA 1948 UTÁN - 1. Terület- és településfejlesztési politika 1949—1953
mezőgazdasági jellegű településekhez és régiókhoz képest, ahonnan a súlyos munkanélküliség miatt százezres tömegekben indult meg az elvándorlás, és ugrásszerűen nőtt az ingázók száma is. (Amihez képest a hirtelen felduzzadt népességű iparvárosok társadalmi konfliktusai, akármilyen jelentősek is önmagukban, másodlagosnak tekinthetők.) Az ipar településfejlesztő szerepét közvetett eszközökkel is erősítették. A központosított elosztási rendszerre támaszkodva mind az élelmiszerek, mind az infrastrukturális beruházások elosztásában az iparvárosokat juttatták jelentős előnyökhöz. Az OT 1951 nyarán úgy foglalt állást, hogy országos jelentőségű kommunális, oktatási, egészségügyi és kulturális beruházásókat csak a fontos iparvárosokba lehet telepíteni.30 Ugyanez volt a helyzet a lakosság életkörülményei szempontjából oly fontos lakásépítés terén is. A magánerőből történő építkezéseket az építőanyaghiány korlátozta, amely elsősorban a falusi-kisvárosi családiház építésben éreztette hatását. Az állami lakásépítés nagy részét pedig közvetlenül alárendelték a nagyberuházásoknak: a lakásokat a beruházó minisztériumok építőipari vállalatai építették és maguk a nagyvállalatok osztották el dolgozóik között. (1953—1954-ben a tanácsok által elosztott lakások aránya 30 % alatt volt!)3i Ami a korabeli, társadalmi egyenlőséget hirdető ideológiával szöges ellentétben jelentős egyenlőtlenség forrása lett. Hiszen lakáshoz jutni nem állampolgári jogon, hanem csupán munkavállalóként, az illető nagyvállalat munkaszervezetének tagjaként lehetett. Ezért túlzás nélkül állítható: az új szocialista iparvárosok csupán egy-egy óriásberuházás járulékos létesítményeként épültek, aminek mind urbanisztikai, mind szociológiai szempontból nagy ára volt. Az iparvárosok vázlatosan bemutatott előnyei távolról sem jelentik azt, hogy az ott élő lakosság helyzete rózsás lett volna. Még a minden szempontból kivételezett helyzetet élvező, az infrastrukturális és a lakásberuházások abszolút többségét elnyerő főváros helyzete sem volt az. Noha 1949—1954 között Magyarország úgynevezett tiszta lakásszaporulatának több mint fele, 45 ezerből 29 ezer jutott a fővárosra, mégis ugrásszerűen nőtt a barakklakók, az ágybérlők stb. száma. (1954-ben rendelettel kellett megtiltani, hogy az építőipari vállalatok felvonulási épületeit lakás céljára használják.) Ennek az volt az oka, hogy története során ekkor költözött be a legtöbb ember Budapestre: az 1956—1957-es tömeges emigráció és az 1958-ban bevezetett betelepedési tilalom ellenére 1949—1960 között 214 ezerrel nőtt a fővárosi lakosok száma, s ezért a város lakásállománya, tömegközlekedése, kiskereskedelmi és egészségügyi hálózata roppant túlterheltté vált. (Budapest más összefüggésben már idézett tízéves fejlesztési terve 70 ezer új lakás felépítéséről szólt úgy, hogy a város lakossága nem fog növekedni...)32 De nem volt jobb a helyzet a vidéki iparvárosokban sem. Említhetnénk, hogy egy-egy vasár- és ünnepnap előtt a miskolci Tiszai pályaudvaron ingázók tízezrei zsúfolódtak össze, hogy aztán az ünnepnap nagy részét is bumlizással töltsék, miközben magának a hirtelen 30 UMKL OT Tük. XIX-A-16-b. 207. d. Előterjesztés, 1951. május 4. 31 UMKL VKM ir. XIX-D-F4-Í. Az ÉM lebonyolításában épülő és az 1954-ről 1955-re átmenő lakások elosztása 1955. április 21. 32 Részletesebben ld.: BELÉNYI 1985/a. és BELÉNYI 1985/b.
