Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika 1945-1963 - Dél-Alföldi évszázadok 7. (Szeged, 1996)

I. AZ ÖRÖKSÉG: A KAPITALIZMUS KORI VÁROSFEJLŐDÉS MÉRLEGE - 2. Az alföldi agrárvárosok a két világháború között

tusát nem tudta volna fenntartani. 100 (A korabeli megyei városok egy része a valóságban küzdött is ilyen gondokkal.) A mezőváros — olvasható egy 1942-ben publikált javaslatában — egyszerűbb szervezetű város lenne, polgármesterrel, de tanácsnokok, állami számvevőség, államrendőrség, hivatásos tűzoltóság, árvaszék nélkül, részben jogi, részben jegyzői képesítésű alkalmazottakkal .101 Nem nehéz belátni, miért illett volna e tervezet különösen jól az alföldi viszonyokra: itt voltak a legnagyobb számban népes (néhány esetben 25 ezer lakos feletti!), de gazdaságilag nem kellően erős, alacsony adóbevételekkel rendelkező nagyközségek. Ennek megfelelően Benisch Artúr egy 1939-ben készített tervezetében az első bécsi döntés előtti területet véve tekintetbe a „mezővárosok" éppen felét az Alföldön indítványozta létrehozni. 102 A 47 alföldi „mezőváros" és a mellettük javasolt 16 törvényhatósági jogú és megyei város együttesen majdnem lefedte volna a 10 ezer lakosnál népesebb alföldi települések körét. Utóbbiak közül az 1941-es népességi viszonyokat alapul véve csupán hét maradt volna meg nagyközségnek — valamennyien kicsiny, a 10 ezres határt éppenhogy átlépett települések voltak, s járási székhely is csak egy akadt köztük. A Benisch-féle javaslat az Alföldön az érintett települések számára igazgatásilag általában emelkedést eredményezett volna: a 47 mezővárosból 38 ugyanis nagyközség volt, s csak kilenc megyei város (Kalocsa, Kiskunhalas, Hajdúnánás, Hajdúszoboszló, Jászberény, Karcag, Kisújszállás, Türkévé és Nagykőrös). Az elképzelésnek azonban kétségkívül e visszaminősítés lett volna a legproblematikusabb eleme, különösen olyan, népesebb városok esetében mint Jászberény, Nagykőrös és Kiskunhalas. Az 1945—1970 közötti időszakra vonatkozóan Magyarországon sajnálatos módon nem láttak napvilágot olyan statisztikák, amelyek a lakosság nemzetiségi (anyanyelv) és vallásfelekezet szerinti összetételét településenként is közreadnák. Ezért indokoltnak tűnik, hogy az alföldi agrárvárosok társadalmát ilyen szempontokból az 1941. évi népszámlálás alapján vizsgáljuk meg, s később csak a fontosabb változásokra — például a magyar-szlovák lakosságcsere hatására — utaljunk. Az alföldi városokat, miként magát az Alföldet is, már a dualizmus korában az ország nemzetiségileg leghomogénebb településeiként, illetve régiójaként tartották számon. Ezért a dualizmus-kori városfejlődés egyik fontos sajátossága, a magyar anyanyelvűség gyors előretörése itt csak néhány városban (Nyíregyházán, Békéscsabán, Gyulán) volt tapasztalható. A lakosság 1941. évi nemzetiségi összetétele is ezt a homogenitást tükrözte: a 10 ezernél népesebb települések lakóinak 95,8 %-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek (országosan 92,9 %).>03 (A nemzetiségi hovatartozás megállapításánál a források-szabta lehetősegekhez is igazodva az anyanyelvet vettük alapul. Eljárásunk természetesen viszonylagos értékű, mert nem vesz tekintetbe fontos kulturális, tudati elemeket és történelmi tényezőket. Mi több, az 100 Ld.: BENISCH 1939. és BENISCH 1942. E tervezetek racionalitására hívja fel a figyelmet HENCZ 1973.(358. o.)is. '

0L BENISCH 1942. 102 BENISCH 1939. Idézi: HENCZ 1973. 351-358. 0. 103 1941. évi népszámlálás 2. 184—311. o. alapján.