Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika 1945-1963 - Dél-Alföldi évszázadok 7. (Szeged, 1996)

I. AZ ÖRÖKSÉG: A KAPITALIZMUS KORI VÁROSFEJLŐDÉS MÉRLEGE - 2. Az alföldi agrárvárosok a két világháború között

előtt ugyanis nem könnyen elhárítható akadályok tornyosultak. 1937-ben a Magyar Városok Országos Szövetsége a vidéki városok bevonásával, egy hozzájuk intézett körkérdés formájában* kísérletet tett arra, hogy feltárja ennek okait. A vidéki városok vezetői a városfejlődést gátló okok között említették az ipar és a mezőgazdaság egymás termékei számára kölcsönösen szűk piacát, továbbá az Alföldön különösen szembeötlő ásványkincs-hiányt. Nem hallgatták el azonban azt sem, hogy úgy látják, esélyegyenlőtlenség áll fenn a magyarországi településhierarchián belül: a vidéki városok Budapesthez képest nehezebben kaptak állami támogatást, nem kaptak meg bizonyos szállítási kedvezményeket (például a MÁV-tól) stb. Nem ösztönözte a beruházásokat az sem, hogy a vidéki városok magas, a budapestit mintegy 25 %-kal meghaladó pótadókat vetettek ki. A pótadókulcs pedig éppen a mezőgazdasági jellegű városokban volt a legmagasabb, például Makón 110, Hódmezővásárhelyen 136 %. A viszonylag nagy tömegben rendelkezésre álló szabad, illetve a mezőgazdaságban részlegesen kihasznált és olcsó munkaerő ugyan kétségkívül ösztönözhette az ipartelepítést, a helyi szakmunkásképzés fejletlensége és kialakulatlansága viszont hátráltatta.9i Az első világháborút követő kedvezőtlen területi, gazdasági és egyéb változások következtében 1920 és 1941 között tovább lassult az alföldi agrárvárosok népességének növekedési üteme, amiben egyúttal a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodási készség alacsony szintje is kifejeződött. Míg a századfordulóra ez a várostípus a magyarországi városodásban játszott vezető szerepét vesztette el, addig most, a két világháború között a városodás 1910 és 1941 közötti 25,3 %-os országos átlagától92 jelentősen elmaradva már egyenesen a leglassabban gyarapodó várostípussá vált. Annak az 50 alföldi településnek, amelynek 1910-ben is és 1941ben is 10 ezer felett volt a lakossága e három évtizedben csupán 17,3 %-kal, 1 249 111-ről 1 465 064-re nőtt a népessége.93 Ami egyébként az ország teljes népességének növekedési ütemétől is elmaradt: az ún. trianoni országterületen ugyanis a népszámlálások során 1910-ben 7 615 117,94 1941-ben pedig 9 316 074 személyt írtak össze. 1910—1941 között az említett 50 településből háromnak csökkent a népessége, további 20 pedig csak nagyon alacsony, 10 % alatti tényleges szaporodást mondhatott magáénak. E tendencia főként a kisebb népességű, funkcionálisan a falvak irányába átmenetet képező, oda le-(vissza-)süllyedőben lévő településeket jellemezte, ám távolról sem kizárólag. Olyan népes és jelentős múltú agrárvárosoknak is stagnált, vagy csak csekély mértékben nőtt a lakossága, mint Hódmezővásárhely, Gyula, Makó, Szentes, Jászberény, Nagykőrös, Hajdúböszörmény. Az előbbiekkel ellentétben az alföldi városok egy másik csoportjában a 20. 90 V. L. 1937. 125. o. 91 V. L. 1937. 271. o. Az ipari decentralizáció problémájára ld.: Ruisz 1942. 92 A számítás forrása: DALLOS—SZABADY 1966. 481. o. (táblázat). Az adatok az 1960. évi államigazgatási beosztás szerinti városi jogállású településekre vonatkoznak. 93 1910. évi népszámlálás 2. és 1941. évi népszámlálás 2. Az alább következő népesedési adatok, ha külön nem jelöljük, ebből a két forrásból származnak. 94 NAGY I. 1935. 76. o. (függelék I. táblázat).