Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika 1945-1963 - Dél-Alföldi évszázadok 7. (Szeged, 1996)
IV. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM 1948-1963 - 1. A gazdasági alapfunkciók átalakulása: az iparfejlődés problémái
jelentősek, mert az alföldi városok iparában a kisipari szektornak nagyobb volt a súlya, mint országosan. A kisipar gyors ütemű leépítésének a célja bevallottan az volt, hogy az ebben a szektorban lekötött munkaerőt felszabadítsák, s átirányítsák az állami nagyiparba. Már 1949-ben olyan előterjesztés került az OT elnökének asztalára, amely azért sürgette a kisipari működési engedélyek tömeges bevonását, „hogy a kisipari munkaerő tömeges áramlását a nagyipar felé megindítsuk".3 E sajátos munkaerő-átcsoportosítás az alföldi városok többségében területi átcsoportosítást is maga után vont, mert a kisipar tegnapi alkalmazottai, de részben maguk a kistulajdonosok is, csak távolabbi vidéken találtak új munkaalkalmat. 1949-től az állami szektor nem csak közvetlen államosítási aktussal, hanem a tulajdonosok által tett felajánlások révén is gyorsan gyarapodott. E felajánlások hátterében az állt, hogy a kis és közepes méretű magánüzemekre a minden fontos gazdasági pozíciót birtokló állam olyan terheket rakott, amelyek mellett a termelés csak ráfizetéses lehetett, s végső megoldásként ezért került sor a tulajdon felajánlására. (Egyébként tulajdonosok egy része nem sokkal később ki is vándorolt az országból.) Igen tipikusnak tekinthető az Első Szegedi Cipőgyár kft. esete, amelyet 100 %-os törzstőke tulajdonosai 1949 őszén ajánlottak fel az államnak. A gyár, mint az Országos Tervhivatal egy nyilvántartásából megtudhatjuk, közel 800 ezer forint tőkével, jó berendezéssel és felszereléssel került az állam tulajdonába.* Magyarország gazdasága bizonyos mértékig már 1945-től, főleg azonban 1948—1949-ben olyan kényszerpályára került, amely külső kényszerektől és egy egyoldalú gazdaságszemlélettől vezettetve drasztikusan leértékelte az élelmiszergazdaság nemzetgazdasági szerepét. Míg a második világháború előtt az élelmiszeripar részesedése az ország bruttó ipari termelési értékében 28,3 % volt, addig 1949-ben már csak 15,8 %,5 ami világosan bizonyítja, hogy ez a tendencia nem az első ötéves terv időszakában, hanem közvetlenül a háború után (sőt alatt) bontakozott ki. Az 1950-es évtizedben azután a maximális gazdaságpolitikai támogatást élvező vas-, acél- és gépgyártás árnyékában nem csak folytatódott az élelmiszergazdaság térvesztése, de egyenesen ez a gazdasági vertikum vált a nehézipar fejlesztésének fő forrásává: az 1940-es évek második felétől az 1960-as évek elejéig terjedő időszakban az ipari beruházások 2/3-át fordították az anyag- és energiatermelés finanszírozására, ellenben mindössze 1/10-ét az élelmiszeriparra.6 Az élelmiszeripar és a könnyűipar leépítése, (akkori szóhasználat szerint: „racionalizálás "-a) elsősorban ezen iparágak kis- és közepes nagyságú üzemeit érintették. Egy 1949-ben készült racionalizálási terv az ország 2223 malmából csak 400-at (18 %) kívánt üzemeltetni, ez az őrlő kapacitásnak azonban „csak" a felére csökkentésével járt volna, 7 amiből látható: elsősorban a kisebb vállalatokat kívánták száma 3 UMKL OT ir. XIX-A-16-a. 150. d. 1949. július 25-i feljegyzés. 4 OT ir. XIX-A-16-a. 238. d. A Könnyűipari Minisztérium 1949. október 5-i feljegyzése az OT "ra. RÁNKI 1963. 314. o. 6 BEREND 1985. 23—24. o. 7 RÁNKI 1963. 308. o.
