Gilicze László - Kormos László: Kis Bálint: A Békés-bánáti református egyházmegye története - Dél-Alföldi évszázadok 5. (Békéscsaba - Szeged, 1992)

Függelék: Kis BÁLINT javaslatai a nemzeti iskolák és a Debreceni Református Kollégium reformja érdekében

mázható törvényt, az utána tett büntetéssel, mely így hangzott: „Virgis cessus schola eicitor", mely után parancsolta a professzor: „depone togam et procumbe", (vesszőzésre ítélve az iskolából kicsapatott... vedn le a tógát és hajolj le) ezt teljesítvén a bűnös, két szolga gyermek vágott reá 12—20—24-et. Ennek vége lévén, kiküldetett a Kollégiumból, a czula harang kongása alatt kívül bámulván a sok férfi, asszony, gyermek, ki az, akit a Kollégiumból kicsaptak, egyik sajnálkozván, másik örülvén gyalázatján. Némelyek ezek közül végképpen odahagyták a Kollégiumot, és jeles emberek váltak belőlük. Mások könyörögvén a bevétetésért, ismét bevétettek. De ezen büntetések alól az úrfiak és tehetősebb szülék kinnlakó gyermekei kivétettek. És ezen gyalázatos bánásmódnak, ezen szigorú bíráskodásnak mi lett a következése? Az, hogy a Kollégiumban lakott tanuló ifjak megtanulták a szolgai félelmet, vak engedelmességet, professzoraiknak jobbágyi tiszteletét, melyből egész életükben sem tudtak kivergődni. A szeniorok, primáriusok megtanulták a gregárius deákokon való kevély uralkodást, azoknak üldözését, utánuk való leselkedést, árulkodást, kik azután, ha tanítókká lettek, tanítványaikkal hasonló keménységgel bántak, azokon tyrannusoskodtak, ütötték-verték, mocskolták őket. Ha papok lettek, a tanítókon, hallgatóikon mint alattvalóikon uralkodni vágytak, melyért magukat gyűlölségre, sokféle háborgatásra tették ki, s tanításaikat foganatlanná tették, általában pedig a belső hivataloktól minden jó gondolkodásukat elidegenítették. A kollégiumbeli tanítás által, hacsak magánosan nem igyekeztek, sem a tudományokban, sem a szelíd erkölcsökben, s emberségben, sem a magok kedvel tető viseletükben elő nem haladhattak. A Kollégiumból való kimenetelük után is úgy nézték bennlakásukat, mint rabságot, hol sok méltatlanságot kellett szenvedniük, Debrecent mint Kufsteint vagy Spandaut emlegették, ahová képpel sem vágytak fordulni többé, s minden oda való visszaemlékezést együtt szenvedő barátaikkal volt társalgás tette kedvessé. Látván ezeket a főiskola oktatói és felügyelői, a Solon példája szerént a drákói kemény törvények helyébe szelídebbeket szerzettek 1836-ban. Eltörlötték a pálcázást, a gyalázatos kicsapatást, a klastromi modorú élet módját megváltoztatták, szabadság adatott a kinnlakásra, a leckéktől üres órákon a Kollégiumból való kimenetelre, megengedtetett, hogy azt a tudományt hallgathassa mindegyik, amelyet az ő céljára hasznosabbnak lát, megengedtetett, hogy a magános házaknál lévő mulatságokban részt vehessenek, és a rectorprofesszor engedelmével 9 óránál több ideig is ott maradhassanak. A pipázás büntetést érdemlő bűnnek nem tartatott. Az oktatók is tanítványaik eránt kezdték magukat szelídebben, barátságosabban viseltetni. Dehát ennek mi lett a következménye? Az, hogy a kinnlakók sok botránkoztató lármákat, kártételeket, gyalázatos tetteket követtek el, a tanulással keveset gondoltak, a hozzájuk szeretettel lebocsátkozó oktatókat megvetették, köztanításuk alatt lármáztak, azokat kicsúfolták, kibőgték. Ha áristomba tétettek, meg nem hunyászkodtak, hanem ott is többféle betyárkodásokat kö-