Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

III. Kísérlet a szerb—magyar megbékélés megteremtésére - 1. Csernovits Péter Újvidéken

út, vagy utak keresésére. Ekkor még úgy vélte, hogy beköszöntőnek egyelőre a dorgálás, a megtérő ígéretek kicsikarása is elegendő, nem kívánt mindjárt a legszigorúbb eszközökhöz nyúlni. Többek között az ilyen eljárása miatt vált meg tőle még május 9-én Földváry Lajos, s ment vissza — a nagykikindai nemzetőrség megszervezése helyett — Pestre.

11 Csernovits Péternek mint kormánybiztosnak három olyan személlyel is számolnia kellett, akik megfelelő tekintéllyel és hatalommal rendelkeztek az ország déli részén. így került sor május 10-én a péterváradi „commandirozó", Hrabovszky János báró, altábornagy; s a karlócai görögkeleti érsek, Josif Rajacic meglátogatására (kihagyta viszont a bánáti főhadikormány parancsnokát, br. Piret altábornagyot, amit Ő nem is vett jónéven).

12 Horváth Mihály egymás mellé állítva mérlegeli Csernovits nagykikindai és újvidéki intézkedéseit. Amilyen jó hatást váltott ki az a szigor, amellyel a féktelenséget Kikindán, Óbecsén, Adán és Petrovoszelón felszámolta (mivel „... az új kormányt gyöngébbnek hitték volt, mint a milyennek tapasztalták"), olyan károsnak minősíti az újvidéki engedékenységet. A hiba — Horváth Mihály véleménye szerint — az idő előtti „túlságos lágyságban" érhető tetten. A követendő eljárásra is ad receptet — tizenhét év múltán: miután a nép lecsöndesedett, a szigornak a „fő izgatók" ellen kellett volna fordulnia; s velük, akik minden zavar okozói „... magoknál a tényleges rendbontóknál is sokkal bűnösebbek voltak, éreztesse a törvény súlyát". Horváth Mihály azok táborába tartozik, akik szerint a szerbek már akkor meg akarták az országot csorbítani, következésképp velük szemben „... a közszabadság élvezete, a nemzetöknek adandó némi engedmények" már nem lehettek eredményesek.

13 Véleményünk szerint azért az eljárásokban differenciálni szükségeltetik. Másképp kellett (és kell) megítélni a helyzetet kihasználó rendzavarókat (horribile dictu: bűnözőket), mint jónéhány jogos nemzeti sérelmet hangoztató, azok orvoslását kívánó-követelő politikusokat, hangadókat. Azt, hogy a szerb vezetők közül néhányan taktikáztak (Horváth Mihály szavaival: „... a kiengesztelodés álnok ígéreteivel ügyekeztek őt a süker reményeibe ringatni"), azon az ő lelkük legyen, s ne a kormánybiztosé. Csernovits szerint ugyanis a nemzetiségi ellenségeskedés egyik oka éppen az a bizalmatlanság, amelyet egymás gondolatai, tettei iránt táplálunk (vö. Czintula Antal nemzetőrtiszt jelentésére adott válaszával).

14 A békés megoldás keresésének egyik szép példája és bizonyítéka a május 11-én Újvidéken kibocsátott kiáltvány.

15 A kormánybiztos közlendőjét a nagykikindai események ismertetésével kezdi, és már azt közölheti, hogy az ottani, oly nagy visszhangot kiváltó ügy lezárult, amit „... a jóérzésű lakosoknak és fajtársainak" (sanarodnicima moima) köszönhet, akik segítségükkel fáradozásait megkönnyítették. Megelégedéssel nyugtázhatta: „föladatomat gyorsan és szerencsésen megoldottam". Ez megbízatásának egyik, véleménye szerint nem is a legfontosabb momentuma; a másik, „... az egész szerbségre sokkal fontosabb" feladat még előtte áll: a szerbek jogos kívánságainak, óhajainak meghallgatása, a közvetítő szerep a kormány, s a (szerb) „nemzet" között. A fentiekben említettük, hogy Csernovits nem a statáriumot, a fegyvereskatonai megoldást látta egyedül üdvözítőnek, Ő a békés kiegyenlítés útjait ke-