Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

IV. A szabadságharc, majd az önkényuralom korában (1848—1860) - 2. Az aradi magyar színjátszás

Csernovits Péter figyelmét és energiáját az 1850-es években nem kötötte le csak az aradi társulat ügye. „A nemzeti színházat kezdettó'l fogva meleg részvéttel kísértem" — írta 1854-ben a Budapesti Viszhang című folyóiratban. Amikor átmeneti válságjelenségek tűntek fel az ország első színházánál, nem mulaszotta el — segítő szándékkal — szavát felemelni. Az említett folyóirat 1854. 1. számában nyílt levelet intézett Ráday Gedeon grófhoz (1806—1873), a Nemzeti Színház új igazgatójához. Említettük a fentiekben, hogy az 1830—1840-es években Csernovits páholybérlő volt a Nemzeti Színházban. Mint bérlő a színházban, s az Ellenzéki Körben is gyakran találkozott Rádayval, akihez baráti kapcsolat is fűzte. Az új direktort mindenekelőtt támogatásáról biztosította, nehogy „... a féltett intézet vezetésében méltánytalan megtámadások" keserítsék el. Meglepő volt az a kemény hang, amelyet ebben az ügyben megüt Csernovits. Féltő csapásait két irányba osztja, a pesti közönség közönyösségét és a Nemzeti Színház néhány színészének tűrhetetlen magatartását választva célpontjául. 1854. június 11-én írt cikkében ugyanis azt kifogásolja, hogy sokan és sokat beszélnek a színházról (az említett folyóiratban hónapokon át folyt a vita), ahová azonban mind kevesebben járnak. Szerinte az arisztokrácia kötelessége a páholyok bérlése (ha a hazafiság érzete ezt szükségessé tenné, „... végig nézném a leggyarlóbb előadást azon reményben, hogy egykor majd jobb lesz"); de nem felejti ki — mint lehetséges pártolókat — a középosztálybelieket, az ügyvédeket, orvosokat, azaz az intelligenciát, és a pénzzel rendelkező „tőkepénzeseket" vagy a „háziurakat" sem. „Talán legüdvösebb volna őket névről névre szóllítani — írta nem kevés iróniával nyílt levelében —, mégis szégyen volna, ha megtudná a nemzet, hogy egy kis kézikönyvet lehetne szerkeszteni azok nevéből, kik adósai maradtak a — nemzetnek". Méltán hivatkozhatott Arad példájára: ha ott fenn lehet tartani jó színészetet nemzeti segély nélkül, miért nem valósítható meg az Pesten is?

81 Áttérve a színészek magatartására: a nemzeti színház olyan szent ügy — vélte joggal Csernovits Péter —, hogy amellett „... a legnagyobb művészet is csak alárendelt eszköz". A színháznak nem lehet olyan kedvence, aki Thalia templomát pusztán „magánczéljai eszközének" tekinti. A nyílt levélből kiderül az is, hogy bizonyos színészek válogatnak a szerepek között, nem egyszer visszautasítva a Ráday által kiszemelt és javasolt darabokat; a társulatban lábra kapott az „önkény és a hiú versengés". Mindezek eredménye csakis az intézet bukása lehet. A korábban minden konfliktust elsimítani igyekvő Csernovits Péter hangja megkeményedik: a „színházi törvények egész szigorával utasítsa vissza minden rendetlenkedést" — tanácsolja Rádaynak; aki pedig azzal fenyegetó'dzik, hogy otthagyja a színházat, menjen: „...hisz a vakságnak legnagyobb gyógyszere az, ha a falba ütődik!".

82 Nem érheti az a vád Csernovits Pétert, hogy Mácsáról, Aradról vagy Szalárdról könnyű ilyen kemény tanácsokat küldözgetni, de ne feledjük: ott van mögötte az aradi színjátszás támogatásával gyűjtött erkölcsi tőke is. Csernovits Péter nyílt levelére váratlan helyről érkezett válasz. A Divat-