Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

III. Kísérlet a szerb—magyar megbékélés megteremtésére - 3. Megegyezési tárayalások 1848 tavaszán és nyarán

gozhatott el a július 13-i ülésen Csernovits „önhatalmú lépésének" elmarasztalása Madarász József részéről.

235 Csernovits Péter kinevezéséről szólva említettük, hogy megbízólevelének április 23-i fogalmazványa még a szerb és horvát lakosság kívánságának kipuhatolását jelölte meg elsőrendű feladatként (csak a nagykikindai zavargások után bővítették azt a felkelés elfojtásának teendőjével). A kormánybiztos azzal az elhatározással indult állomáshelyére, hogy megegyezést keres és talál az egyre erősödő szerb nemzeti mozgalom vezetőivel. Mi sem állt tőle távolabb, mint az, hogy a nemzetiségek jogos (és törvényes) kívánságait elnyomja. Az 1848 júniusában létrejött, s a fentiekben tárgyalt fegyvernyugvási megállapodás indítékát Vukovics Sebő abban az aggodalomban és kétségben látta, amely Csernovitsot töltötte el az „... Újvidék s Kárlovácz körüli zavarok" miatt. Ezért, mikor „... a fölkelési főnökök fegyvernyugvásra hajlamáról értesíttetett, azt visszataszítani nem vélte tanácsosnak".

236 Ez is meggondolandó érv, de — véleményünk szerint — nem fedi teljes egészében a valóságot. A nemrég előkerült iratok annak is bizonyítékai, hogy a királyi biztos soha nem feledkezett meg arról, miszerint neki eredendő feladata a Bács és Torontál megyében élő nemzetiségek kibékítése. Adalékaink segítségével azt szeretnénk bizonyítani hogy a békés kiegyenlítés szándéka és igyekezete küldetésének lényegéből fakadt. Kétségbe nem vonható tény, hogy Csernovits első intézkedései még a rögtönítélő bíróságok felállítására vonatkoztak. Később azonban — talán a kikindai pacifikálás sikere láttán, talán az érintett törvényhatóságok tiltakozása következtében — a kibékítés, a kiegyenlítés óhaja és hangja került előtérbe írásaiban (levelek, proklamációk). Példa erre a Szabadka város tanácsának június 3-án írt levele, melyben egy ideiglenes csendbizottmány felállításáról rendelkezett. A bevezető egyben Csernovits Péter egyik politikai hitvallásának is tekinthető: „,.. szent kötelessége minden honpolgárnak teljes erejével oda munkálni: hogy a hazai különbféle ajkú népei közt mutatkozó ingerültség lecsillapíttassék", a közbéke és közbiztonság fentartassék, ami által a kivívottközös szabadság megszilárdíttassék". A kormánybiztos mindig ügyelt arra, hogy az általa választott, vagy választatott bizottságokba, testületekbe vegyesen kerüljenek az érintett vidék nemzetiségi képviselői. A szabadkai „ideiglenes csendbizottmány" tíz tagjából hat volt szerb vagy bunyevác, három magyar és egy német. Az ilyen — meg kell mondanunk: dicséretes — összetételű testületnek „szoros kötelességéül" tette a királyi biztos, hogy minden „személyes ingerléseket s kölcsönös boszontásokat", amelyek a különböző nyelvű és hitű polgárok között összeütközésre vezethetnek, „... komolyan és szigorúan" eltiltsanak.

237 (Hasonló hangvételű és utasítású levél ment azzal egyidőben Zomborba is.) A szabadkai magisztrátus a királyi biztos rendeletét „irányzásul s megtartásul" közhírré tette.

238 A sajkások lázadása után (június 6.) megváltozott a helyzet a Délvidéken. Mint láttuk, mindinkább a megoldás fegyveres változata került előtérbe. Csernovits azonban aggódva látta, s kétségbeesve hangoztatta: „... hogyha a lecsendesítés és kibékítés, mire nézve mindent elkövetek, nem sikerülend, a borzasztó polgárháború kitörése nehezen lehetend megakadályozható!". Minden