Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

III. Kísérlet a szerb—magyar megbékélés megteremtésére - 3. Megegyezési tárayalások 1848 tavaszán és nyarán

hogy szép szóval, vagy fenyegetéssel igyekezzen az ottaniakat „elcsábíttatásukról, vészteljes szándékukról" kioktatni, s rábírni őket a hazatérésre. Csernovits jelentése szerint őt „... Könnyekre fakadva kihallgatták, a magyar kormány által nyújtandó kedvezményeket szívesen fogadni látszottak, mindazonáltal megtérési szándékuknak jeleit még ez ideig nem adták".

186 Jovic sikertelen próbálkozásáról írva, a jugoszláv történetíró, Lazar Rakic megjegyzi: „Ez a látogatás mégis hasznos volt, mert mint generális megszemlélte a felkelők helyzetét, amit majd fel tud használni, akkor, amikor megérkezik a hadsereg Óbecséről".

187 Valóban: a magyar üggyel lojális,

188 Csernovitscsal együttműködő tábornok nem hagyta kihasználatlanul az alkalmat, hogy a szerbek egyik katonai táborában megfordulhatott. Erre a kormánybiztos is utalt a miniszterelnöknek írt levelében: Jovic a római sáncnál levők hadállását „... rendesen szemügyre vette, úgy, hogy annak következtében mihelyst Ó-Becséró'l, Nagykikindáról és Bácsmegyéből a katonai erő itt közel összevonható, a megtámadási operáció... sikeresen megkezdethetik".

189 Van ennek a jelentésnek egy olyan kitétele, amely — véleményünk szerint — közelebb visz bennünket a kormánybiztos igazi szándékához, segít megfejteni a fegyveres és a békés megoldás közötti viaskodás dilemmáját. „Megtámadási operációról" szól, de a „vérontást, amennyire csak lehet" mellőzni kell. A katonai akcióval ő — a jelek szerint — csak demonstrálni akart, az összecsapástól (amit közönségesen háborúnak nevezhetünk) irtózott. „A vérontás mellőzendő, mivel ... a borzasztó polgárháborúnak kimenetelét csak a fegyver fogja eldönteni" — írta. Világosan látja, hogy helyzetük minden tekintetben kritikus: egyrészt nem lehet a szervezkedést, a „féktelenkedéseket" tovább tűrni; másrészt viszont „... a polgárháború következményei is igen borzasztók".

190 Ez azután magyarázatot ad azokra a lépésekre, amelyeket 1848. június 13-a, a karlócai ütközet után tett. Ott és akkor láttuk, hogy a fegyveres akció elől ő sem zárkózott el, de ez nem háborút jelenthetett fogalomrendszerében. A vérontás láttán mindinkább a békés megoldás, illetve annak szorgalmazása irányába sodródott. Megkérdőjelezhető viszont annak a nézetnek a realitása, amely egy katonai akciót — felfegyverzett és szervezett felkelőkkel szemben — csak a tüntetésig, s nem a tényleges összeütközésig tudja elképzelni. Ferdinánd a karlócai fó'odbor küldöttségét június 17-én Ferenc Károly és János főhercegek társaságában fogadta. A szerbek beszédére válaszolva az uralkodó kijelentette, hogy a május 13-i nemzetgyűlést nem tartja törvényesnek, „... a szerbiai alattvalók befolyása alatt hozott határozatokat ennélfogva nem ismerheti el, nem hagyhatja jóvá". Közölte velük, hogy kérelmeiket a jövőben csak a magyar országgyűlés és a minisztérium útján fogadja.

191 Hasonló tartalmú az a két proklamáció is, amit június 10-én és 16-án intézett Ferdinánd a szerbekhez, a határőrvidékiekhez. Ők azt hirdetik, hogy a császár oltalmára keltek fel, ilyen védelemre azonban nincs szüksége; meghagyta nekik, hogy térjenek vissza tűzhelyeikhez, a császári ágyúkat és fegyvereket szolgáltassák vissza (vö. a titeli megmozdulás). Akik nem engedelmeskednek, azok lázadóknak, rebelliseknek, árulóknak fognak minősülni.

192 A császári-királyi proklamációkat V. Ferdinánd június 16-án továbbította Hrabovszky János altábornagynak. Esterházy Pál herceg, a király személye