Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)
III. Kísérlet a szerb—magyar megbékélés megteremtésére - 2. Az 1848. évi görögkeleti kongresszus kérdése
A levél bevezető része tökéletes képet nyújt a püspök halogató politikájáról, s igazolja Vukovics fent idézett értékelésének indokoltságát: „A mai napra kitűzött Congressusnak ministeri rendeletnél fogva a karlovitzi Érsek és Metropolita útján összehívatni kelletvén — miután én ez értelemben hozzám is érkezett kormányi utasítás folytában a fennemlített Érsek és Metropolitától e pillanatig semmi rendelést nem vettem — a congressusbeli küldöttek püspöki megyémbeli választása iránt sem tehettem semmi intézkedést; ... a többi püspök Urak is... az érseki utasítás hiányában egyebet nem tehettek, a nélkül, hogy az egyházunk sarkalatos szerkezetét és alapszabályait meg ne rendítsék". A püspök a kongresszus „teendőire nézve" csak egyetlen tárgyat ismer el, az egyház iskolai és alapítványi dolgainak rendezését. Ezzel formálisan elhatárolta magát a karlócai nemzeti gyűléstől, amely — mint láttuk — több volt, mint egyházi kongresszus. Zivkovié ugyancsak a kongresszus elhalasztását javasolja: „... a gyülekezet ilyen alakbani összehívása csak békés és zavar nélküli időben lehetséges; miért is az az igénytelen nézetem: miszerint a Congressus tartása más alkalmasabb, és jelen lázas állapot lecsillapítása utáni időre halasztassék". 174 Végül is Temesvárott a megjelentekkel Vukovics Sebő a kongresszus elmaradását közölhette, azok tiltakozásának leszerelésére Zivkovié — a fent már említett, s Eötvös Józsefnek is elküldött — levelet olvasta fel. 175 I. D. Suciu lakonikusan megfogalmazott konklúziója: „Végül is Jivkovié szempontja győzedelmeskedett". 176 Látszatra megegyezik Csernovits Péter, Pantelejmon Zivkovic és Vukovics Sebő szándéka a kongresszus elhalasztása tárgyában, bár mindhármuknak más és más az indítéka. Csernovits egyelőre fontosabbnak tartja a lázadó szerbekkel való megbékélést, 177 s csak azután látja elérkezettnek az időt a vitás kérdések rendezésére — éppen a hagyományos egyházi kongresszus keretei között. A kormánybiztost viszont abban lehet hibáztatni, hogy nem mérte fel kellőképpen a megváltozott körülményeket: a szerbek békeszándéka nem bizonyult Őszintének; így sem tárgyalásai, sem az ideiglenesen létrejött megegyezés nem jártak tartós sikerrel; másrészt — sérelmeik orvoslását, kívánságaik teljesítését — a szerb nemzeti vezetés nem egyházi kongresszustól, hanem nemzetgyűléstől várta. Zivkovié azért idegenkedett a temesvári kongresszus gondolatától, mert ott a románok lettek volna túlsúlyban, akik „állása és személye" ellen kívánnak támadni, nem is szólva az esetleges különválási törekvésükről. Vukovics Sebő a „görög nem egyesültek" kongresszusát kezdettől fogva ellenezte. Erre világít rá az egyik, Szemerének írt levele is: „Az 1848. évi 20. töv. cz. 8. §-a nagy hiba volt, a ráczok igényei általa magasra hangoltattak, s felesleges is volt, kimondatván a vallás egyenlőség... Ha az országgyűlésen lettem volna, minden igyekezetemmel rajta lettem volna elvrokonaim körül, a törvény élnem fogadását kieszközölni". 178 Ez is vitatható álláspont. A temesvári kongresszus záróaktusa: Csernovits 1848. június 30-án kézhez kapja Szemere Bertalan belügyminiszter felhatalmazását, hogy ha kevés küldött jelenne meg, a felosztást elrendelheti. 179 Még aznap közli döntését Vukoviccsal: „... megkérem Királyi Biztos Urat, tessék a megjelent két követet, s a ne talán még megjelenendó'ket azon nyilatkozat mellett haza küldeni:
