Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

III. Kísérlet a szerb—magyar megbékélés megteremtésére - 2. Az 1848. évi görögkeleti kongresszus kérdése

megyéből 3537, a pakráciból 8142 lélek után küldhetnek egy képviselőt; míg a többségében román ajkúak lakta versééi egyházmegyéből 19 289, az aradiból 23 192 és a temesiből 27 060 lélek után delegálhatnak egyet-egyet. „Ez által az említett román ajkú választók magokat a választás félbehagyására felhívattaknak érezvén", amiről a minisztert is, a püspököt is értesítik.

144 Eötvös június 19-én továbbította a beadványt Csernovitsnak. A temesiekkel azonos álláspontra jutottak az aradi, a bihari és a krassói románok is. A vallás- és közoktatásügyi miniszterhez küldött nyilatkozataikban tiltakoztak Karlóca, mint a kongresszus színhelye ellen, ahol a „... köz tudomány szerint uralgó Magyar nemzetiség elleni vészes ilyr mozgalom" zavarja a tanácskozás légkörét. Az általuk javasolt új helyszín Arad, vagy az 1790-es kongresszus városa, Temesvár.

145 Az érintett román lakosság püspöke, Zivkovic május 9-én ezzel a megjegyzéssel továbbította a tiltakozó beadványokat Eötvös József miniszternek: „Én ezen szakadási czélzatok, és a törvény meghiúsítására intézett törekvések útbaigazítása s így a törvénynek életbeléptetése végett mai nap szólítom fel a Krassó megyei közönséget..., hogy végzésileg tett intézkedését visszavonva... elveim szerint törvényes tért tartsa meg".

146 A szerb egyházi vezetésre a krassóiak álláspontja volt veszélyesebb. Ők vetik fel ugyanis a „Szerb Hierarchiátóli" elválás gondolatát, ami visszhangra talált a „magyarhoni románok" 1848. május 21-én Pesten tartott gyűlésén is. A magyarországi román nemzetiség Pesten megjelent képviselői nyilatkozatukban mindenekelőtt „... a magyar testvéreinknek ragaszkodást, az első magyar független ministeriumnak pedig rokonszenvet és Őszinte bizodalmat" nyilvánítanak. Utalnak a szerbek 1690-es bejövetelére, amióta is a „szerb hierarchia" a görögkeleti egyház és iskolák ügyét „román nemzetünk tetemes kárával monopolisálja". Ezek után — a szerbektől történő elválás érdekében — követelik: 1. „... a karloviczi metropolitától egészen független és különvált s általunk választott egyházi kormányt"; 2. önálló egyházi zsinatot, egyházi és iskolai kormányt, „... mellynek tagjai román nemzetünk fiaiból lévén alkalmazandók, a szerb hierarchiától semmi tekintetben se függjenek".

147 A szerb—román vitában a magyar kormány — taktikai megfontolásokból — az utóbbiak támogatását tartotta hasznosnak. Ez találkozott a forradalmi baloldal álláspontjával is, melyet a Radical Kör 1848. április 30-i petíciójában foglaltak írásba.

148 Szemere Bertalan belügyminiszter is igyekezett kihasználni e viszály kínálta lehetőségeket. A krassói követelésekkel és nemzetiségi mozgalmakkal kapcsolatban írta május 28-án Vukovics Sebő kormánybiztosnak: „Őrködjél az oláhok felett... Az oláh papság sorsán javítani elhatározott szándékunk. Biztasd őket. Sőt ha hatékony és tekintélyesek most már jutalmazandók... Nemzetiségöket nem bántjuk, sőt talán az oláh érsek sem lenne rossz eszme. Ha e lázon átesünk, az olvasztást békés úton folytathatjuk".

149 Most pedig a „rácz elemmeli" összefogást kell lehetetlenné tenni. Kik elnyomói voltak az oláhságnak, ezután is azok lennének" — szólt Szemere Bertalan üzenete a Délvidékre küldött Sigismund Pop román papnak.

150 Végül is István nádor és Eötvös József elrendelte (véleményünk szerint nagyon taktikusan a kikindai zavargásokra, s nem a román kérésre hivatkozva),