Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

III. Kísérlet a szerb—magyar megbékélés megteremtésére - 2. Az 1848. évi görögkeleti kongresszus kérdése

tudnak dűlőre jutni. Szerinte ez a szerbek régi joga, amit eddig gyakorolni nem engedtek, de most érvényt szereznek jussuknak. Sajnálkozott Petrovic azért is, — mégpedig jogosan és felettébb szimpatikusán —, mert „... ez a két nép, melynek sorsa ugyanez, nem lesz boldog, ha nem ért egyet egymással".

131 Csernovits azonban hallani sem akart olyan feltételről, amely szerint a magyar kormány megbízásának hátat kelljen fordítania: „Én, mint mondottam, sehogy sem tudom ezt a skupstinát törvényesnek elismerni, tehát tárgyalásokba sem tudok bocsátkozni vele". A következmény csakis a nyílt szakítás lehetett. „A szerb nép a szíve mélyéig meg volt bántva, hogy legdicsó'bb művüket így lealacsonyította (Csernovits), s egyhangúlag kiáltottak fel: „Átkozott legyen! Átkozott legyen!" Az 1851-es visszaemlékező — Jovan D. Stanimirovic — a „békéért minden lehetőt megtevő" szerbeket felmentette a felelősség alól, azt Csernovits Péterre hárította át.

132 1861-ben, egy későbbi karlócai szerb egyházi kongresszuson Csernovits ilyeténképp foglalta össze tetteinek indítékait: „Én mindig... nemzetem szabadságára és jólétére csak egy biztos módot tudtam és tudok, és ez a szabadságot megértő, szabadságért küzdő bátor és hős magyar testvéreinkkel való szoros, tartós, felbonthatatlan szövetségben áll".

133 3. A szerb nemzeti mozgalom eltávolodása a magyartól, illetve a magyar kormányzattól, nemcsak a szerb—magyar viszonyra, hanem a szerb—román kapcsolatokra is kihatással volt. I. D. Suciu román történész sajnálattal állapítja meg, hogy a karlócai kongresszus a románok számára csak egy baráti nyilatkozatot szavazott meg.

134 Pedig ez a szűkmarkúság egyáltalán nem tekinthető véletlennek. Ha egyházi kongresszusról beszélünk, akkor ott helyük van a különböző püspökségek alá tartozó románoknak is (mindenekelőtt a versééit, az aradit és a temesit említhetjük). A szerbek azonban előbb Újvidékre, majd Karíócára nemzeti gy ülést hívtak össze, s az ott született határozatok (a Vajdaság kikiáltása, Supljikác illetve az odbor megválasztása) a szerb nemzeti felemelkedés érdekeit szolgálták, s ezek az intézkedések nem terjedhettek ki a Temesköz és a Bánát románjaira. Legalábbis nem úgy, ahogy azt Ők elképzelték és várták. Suciu megállapítása némi korrekcióra szorul. A románokkal, a román kérdéssel nemcsak az 1848. május 17-i felhívás foglalkozik, hanem a május 13-i karlócai határozat is. A szerbek „óhajtása", hogy a román nép is „... nemzetté váljon, s más nemzetekkel egyenjogúvá tétessék". Ennek érdekében a szerb nemzetgyűlés kötelességének érzi Őket „nemzeti újjászületésükben" támogatni, elvárva tőlük a viszonttámogatást, a „kölcsönös szeretetet". Kérik tehát a királytól: „Hogy az oláh nemzeti önállóság a szabadság és nemzetiség szellemében kimondassék és biztosíttassék".

135 A Karlócán megjelent román küldöttek — akik többségükben eddig is szerb püspök, illetve patriarcha fősége alatt éltek — a fejleményeket látva, kérelemmel fordultak Rajaciéhoz, hogy a szerbek ne ellenezzék azt az óhajukat, hogy „külön metropolitájuk" legyen. Rajacic a román aspirációkat inkább a világi