Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

III. Kísérlet a szerb—magyar megbékélés megteremtésére - 2. Az 1848. évi görögkeleti kongresszus kérdése

nincs megfelelő emberük. „Csernovitsnak nagy neve van, de sajnálatra méltó ember és még rosszabb szerb".

127 Felmerült ugyan Stevan Jovic tábornok neve is, de ő a nép előtt kevésbé volt ismeretes, „másokról alig beszélnek" — olvasható Nikolié jelentésében. Nincs hitelt érdemlő adalékunk arra, hogy Csernovits valaha is gondolt volna megválasztására. Pedig ezt a hírt Kiril Petrovic is felröppenti: esetleg megválasztását abból a kijelentésből következtethette, amelyet — minden valószínűség szerint — előtte tett Csernovits: „... tegnap sajnálatát fejezte ki afölött, hogy a szerb nép Őt ellenségnek tekinti, holott szerb testvérei mellé óhajt állani". Csakhogy ez Csernovits részéről egészen mást jelentett. A karlócai nemzetgyűlésen olyan javaslat is felvetődött, hogyha Csernovits a minisztériumnál eléri a rögtönítélő bíráskodás, a statárium megszüntetését, akkor „... készek őt, mint szerb testvért keblükbe fogadni". (Az előzményekhez tartozik ugyanis az, hogy jónéhányan korábban árulónak bélyegezték, és a „nemzetből" kizártnak tekintették.) A küldöttek végül is egy fiatal diák, a szerb nemzeti mozgalomban később jelentős szerepet betöltő' Svetozar Miletié indítványát fogadták el, követelve, hogy Csernovits Péter „... mindenféle a minisztériumtól nyert hivataláról mondjon le", s ezzel bizonyítsa a szerb nemzet mellé állását. Csak a józanabbul szemlélők vallották és hirdették akkor is azt, nem hiszik, hogy „... Csernovits többet érhetne el népéért, ha fontos és a (szerb) népnek mit sem ártó hivataláról lemondana..., vagy ha mint egyszerű egyén nemzetéhez csatlakozna".

128 Petar Radovanovic is csak sajnálatát tolmácsolhatta Belgrádba, hogy a szerb nemzeti gyűlés — a fent ismertetett okból következően — Csernovits „meghívását nem fogadván el", ami —szerinte — az egész szerb nemzeti mozgalomra súlyos következményekkel járhat.

129 Az eredményt, s a további fejleményeket az egyik szerbiai kiküldött, Josimovic jelentésében így foglalta össze: a nép „... a magyarok és Csernovits elleni elkeseredése rettenetes... Csernovitsról szó sincs, nem kell a népnek, mely nagyrészt Suplyikác mellé áll".

130 A képlet 1848 májusában nem volt olyan egyszerű, ahogy azt Josimovic felrajzolta. Május 13-án (3-án) a szerb bizottmány valóban hajlandó volt békülékeny gesztust tenni Carnojevic patriarcha „méltatlan dédunokája" irányában, hisz őt „... eltévelyedetten is hívja magához a nép". A karlócai nemzetgyűlés résztvevői a „szerb nép galambtermészetéből" fakadóan, felejtve az „okozott sérelmeket", nagyszámú küldöttséget menesztett a kormánybiztoshoz, „... kérendő, menne oda által". Csernovits számára valódi dicsőség — kifejezésre is juttatott véleményük szerint — „... csak a szerb mezőn virágzik, s sehol máshol" (Petar Petrovic martonosi plébános beszédéből). A kormánybiztos válaszában ismételten a szerbek iránti rokonszenvét hangoztatta: „... nincs olyan szerb, akinek szíve erősebben verne népéért" nálánál. De nem tudja elfogadni a „törvénytelen utat", a felsőbb hatalom engedélye nélkül tartott nemzetgyűlést, s ahol nemcsak magyarországi szerbek vesznek részt. Ha elfogadják a kormány által kezdeményezett és engedélyezett kongresszust, akkor népéhez nemcsak csatlakozna, hanem „... zászlóval a kezében az élére állna". Petrovié, a küldöttség szónoka sajnálatát fejezte ki, hogy olyan „külső formaságok" miatt, mint a skupstina törvényes voltának el nem ismerése, nem