Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)
III. Kísérlet a szerb—magyar megbékélés megteremtésére - 2. Az 1848. évi görögkeleti kongresszus kérdése
lés — mivel a magyar kormány jóváhagyását nem kérték ki, s azzal nem is rendelkezhettek — nem tekinthető törvényesnek; másrészt egyre több intő jel mutatott arra, hogy a pillanatnyi csend és nyugalom igencsak agyaglábakon áll Újvidéken. 120 Végül nem szabad lebecsülnünk azt a veszélyt sem, amelyre a kormánybiztos is felfigyelt: „A Városba sok idegen, jelesen igen sok szerviai handzsárral és pisztolyokkal felfegyverkezetten Őgyelegni szemléltetik". 121 A statárium feloldását tehát nem tudták keresztülvinni Csernovitsnál, így megvolt az indok arra, hogy a szerb nemzeti gyűlés helyét — a rögtönítélő bíráskodás alá nem tartozó — szerémségi Karíócára tegyék át. Csernovits szavaival: „A Gyűlés, mellyet az érsek elő tanácskozásul hirdetett, Újvidékről Karloviczára húzódott". 122 Hogy egészen pontosak legyünk: csak azok, akik ekkor még Újvidéken voltak. Ugyanis a küldöttek (nem falvanként ketten, hanem lényegesen többen 123 ) egy része már Karlócán tartózkodott, s csupán az újvidéki szerbek idegenkedtek attól, hogy a metropolita székhelyével cseréljék fel a 13-i gyűlés helyszínét. A május 13-án kezdődött szerb nemzeti gyűlés eseményeire és határozataira itt nem kívánunk kitérni, hisz azt bőven tárgyalják a korral és a szerb—magyar viszonnyal foglalkozó történeti munkák. 124 Néhány momentum megemlítésével szeretnénk azonban zárni ezt a témakört. A karlócai nemzetgyűlésen megjelent, ott a józanabb, a realitásokat inkább figyelembe vevők előtt Rajacic és követői e látványos lépésének súlyos konzekvenciái is felsejlettek. „Az egész szerbségre súlyos következményei lehetnek, hogy a fellelkesült szerb nép elvetette Csernovits (illetve a magyarok) komiszszióját" — írta 1848. május 13-án Petar Radovanovic Belgrádba. A legmesszebbre talán a neves szerb író és publicista, Jakov Ignjatovic (1824—1888) látott: „... a szláv népeknek Magyarországtól való elszakítása... olyan polgárháborút idézhet elő, mely a nehezen szerzett szabadságot megsemmisítené, mely mindkét félre fölötte káros volna, s mely a ránk leselkedő külső ellenséget, és a szabadságirtó orosz ostorait hazánkra szabadíthatná". 125 " Súlyos, talán úgy is mondhatnók: vízválasztó kérdés volt a szerb mozgalomban az, hogy milyen úton-módon juttassák el kívánságaikat az ország uralkodójának. A magyar királynak a felelős magyar minisztérium közvetítésével, vagy az osztrák császárnak közvetlenül. A probléma ismerős: a zombori hitközség — mint fentebb láttuk — átvette a pesti szerbek kívánalmát: „... jogunk legyen nemzetgyűlésünkből a nemzet minden kérelmét egyenesen Őfelsége elé terjeszteni". Karlócán a gyülekezet e kérdésben két pártra szakadt. A tulajdonképpeni legális utat (a magyar kormány közbeiktatása) a szerbek kisebb csoportja képviselte, azok az előkelőségek, akik korábban is kapcsolatban álltak a magyar politikai vezető' körökkel. A másik utat a szerb fiatalok, s elsősorban „a császárhoz hű határvédők" követelték, s kívánták járni. Ebben támogatókra leltek a horvátokban. Rajacic, a „szent pátriárka" nyíltan semlegességet mutatott, de képviselői révén az utóbbi pártot támogatta. 126 A magyar kormánybiztos személyének és szerepének megítélése a karlócai szerb nemzetgyűlésen érdekes módon alakult. A magyarországi szerbek közóhaja, hogy egy „saját deszpottal" bírjanak — írta 1848. május 5-én S. Nikolié szerbiai megbízott —, de amint a jelöltre terelődik a szó, elszomorodnak, mert
