Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

III. Kísérlet a szerb—magyar megbékélés megteremtésére - 1. Csernovits Péter Újvidéken

borba. Végül bizottmányt nevezte ki „... a helybeli nemzeti őrsereg összveírása, felesketettése és alakítása végett".

73 Két részletkérdésre is érdemes kitérnünk. Az egyik a zászlók használatának problémája. Említettük, hogy a karlócai gyűlés határozatait („... hogy t. i.: Patriarcha és Vojvoda választatott") követően az „Illyr színű lobogók és rózsák tetemesen megszaporodtak".

74 Július 5-én Csernovits kénytelen volt ebben a kérdésben is utasítást küldeni Újvidék város tanácsának. Az uralkodó által szentesített (tehát az újvidékiekre egyértelműen érvényes) törvények XXI. cikkelyére hivatkozva „... az ország zászlóját kivéve" minden idegen lobogó kitűzését a lakosoknak szigorúan eltiltja; s a tanácsot is figyelmezteti arra, hogy magát is ehhez tartsa.

75 A nevezett törvény 2. §-a csupán a „kapcsolt részeknek" engedi meg, hogy az ország színei és címere mellett saját színeiket és címerüket is használhassák. Délvidék (benne természetesen Újvidék, pontosabban Bács-Bodrog vármegye) pedig nem volt az ország „kapcsolt része", következésképp joggal tiltotta meg — „Királyi Biztosi állásából" — az idegen jelképek használatát. Csernovits e rendelkezésének csak tanács ülési megvitatásáról, kihirdetéséről, de nem megvalósításáról van tudomásunk.

76 A másik probléma a szerb fejedelemségből érkező „segédcsapatok" (az úgynevezett szerviánusok) jelenléte, szerepe, amely az újvidéki zavargások kapcsán ismét a figyelem fókuszába került. Maga Csernovits is abban látja a június 26-i vérengzés egyik okát, hogy a szerviánusok a városba „alattomban becsúszni" nem átallották.

77 E kérdésben sincs egyetértés a magyar és szerb (jugoszláv) történészek álláspontja között. A magyarok felettébb furcsának tartják, hogy egy idegen állam fegyveres polgárai szabadon járhatnak, intézkedhetnek (és rabolhatnak) az országban, azaz ezt a kérdést 1848—1849 egyik külpolitikai tényezőjének minősítik. A szerbek csökkenteni igyekeznek az ittlevó'k számadatait, bagatellizálni szereplésük jelentőségét. Már az újvidéki összecsapás napján találkozunk ilyen törekvésekkel. Radivoj Stratimirovié főkapitány, megjelenvén Hrabovszky altábornagy előtt, ígéretet tett, miszerint „...az úgy is csekély számmal Újvidéken lévő' serbiánusokat hazájokbani visszatérésre fogja szorítani".

78 Szemere Bertalan a szervianus kérdésre mind a Csernovitsnak mind pedig a Hrabovszkynak küldött levelében kitért, meglehetősen határozott formában: „... a szerviánusok bűneit tovább tűrni nem lehet. Ha itt idegen alattvaló fegyverrel jár, ha bujtogat, mint nyílt ellenséggel kell bánni, főbe kell lőni. Különben is nagy része kóbor néphez tartozik". Szerinte az ilyen drasztikus példa hatni fog, a „... tovább tűrés tehetetlenségünk jele".

79 Láttuk, hogy a kormánybiztos — a rend helyreállítása feltételeként — e probléma radikális megoldását is megnevezte. De történtek intézkedések az ország határain túl is. Mayerhofer belgrádi konzul június 28-án jelentette felettesének, Johann Wessenberg osztrák külügyminiszternek: június 27-én „... a szerb kormányhoz újabb felszólítást bocsátottam ki, hogy alattvalóit, akik a szlavóniai és bánáti népgyülekezetnél vannak, lehetőleg hívja vissza".

80 Hrabovszky altábornagy július 1-én közölte a magyar hadügyminisztériummal, hogy Belgrádból Nikolié osztályfőnök (az ottani belügyminisztériumból) jelent meg nála. Mayerhofer konzul tudtával azért jött, hogy a szerbiai Önkénteseket hazatérésre utasítsa. Nikolié — Thim