Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

A vizsgálat áttekintése - 2. Nyelvészeti és településtörténeti tanulságok

Szegvár, Temerin, Tiszakécske újkécskei városrésze és Tószeg), de ide vehető a több vidékről benépesült Kiskunhalas, Kunágota, Mélykút, Sárszentmiklós, Soltvadkert és Torontálvásárhely, a dunántúli telepítésű Orosháza, a Szeged környékéről települt Torontáltorda és Újkígyós, valamint a tiszántúli eredetű Alsóittebe és Piros is. Bizonyos nyelvjárasszigetek esetében — helytörténeti munka vagy a telepítés származási helyére vonatkozó adatok híján — kísérletet teszek a község megalapítói származási vidékének lehetőleg minél pontosabb megállapítására. Ebbe a csoportba tartozik Bajsa, Dávod, Madaras és Péterréve, valamint Kunágota és Soltvadkert magyar lakosságának nem a palócos-jászos, hanem a föltevésem szerint többségében Szeged környéki rétege. A legproblematikusabb Páty és Sukoró ö-ző református népességével kapcsolatban annak feltárása, hogy mely tájegységről települt a két község ezen rétege. Az ö-zésen kívül pl. a ríl 'rí', szül 'sző' típusú / végű igék Pátyon, Sukorón, a Duna menti tájszólások többségében és szórványosan a Dráva-völgyi nyelvjárásokban is előfordulnak. Ezek alapján és még egy-két — már említett — nyelvjárási sajátságot tekintetbe véve a Kiskunság északnyugati feléről történt átköltözés lehetősége vethető föl, de azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a Duna menti ö-ző református községek népével együtt — a törökök elől menekülve — hazánk délebbi vidékeiről (főképpen a Dráva mentéről) húzódtak föl új lakóhelyükre. Emellett a föltételezés mellett több tényező is szól. Az egyik az, hogy a Dráva-völgyi lakosság túlnyomórészt református vallású (vö. BALOGH PÁL i. m. 316), és a különböző források szerint a török hódoltság idején Magyarországnak általában a déli területe (köztük leginkább a Dráva vidéke) fogyatkozott meg legnagyobb mértékben magyarságában (vö. Nyjtört. 84; MAKKAI LÁSZLÓ: Tájak és népek. In: Magyarország története 1526—1686. Főszerk. PACH ZSIGMOND PÁL. Bp., 1985. 1436), s a törökök miatt sokan pl. a Sárközben húzódtak meg (vö. KATONA IMRE: Sárköz. Bp., 1962. 22). A délbaranyaiak többsége azonban a Duna—Tisza közére menekült. Ennek TÁLASI ISTVÁN szerint több oka is volt: „...a lakosság — a túlterhelés és a császári zsoldosok önkénye miatt — nagyrészt elszökik, majd a török adóztatási viszonyok miatt is igyekeztek a lakosok másfelé kerülni. ... Csendesebb időkben a baranyaiak kis része visszaköltözik szülőföldjére, nagyobb részük azonban a Duna—Tisza közére áramlik (az én kiemelésem — Sz. /.), ahol mint kevésbé zaklatott helyen, távol a hadiúttól életük kibírhatóbb volt." (Kiskunság. Bp., 1977. 39.) TÁLASI térképen is érzékletesen szemlélteti azokat a helységeket (pl. Kiskunhalast, Kiskunlacházát, Kunszentmiklóst stb.), ahová jelentős számú baranyai lakos menekült (i. m. 38). A Duna menti mocsaras, ártéri terület is biztonságot nyújthatott az oda menekülteknek, ezért is