Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

A vizsgálat áttekintése - 2. Nyelvészeti és településtörténeti tanulságok

maradtak folyamatosan lakottak a Duna melléki falvak, s ezért duzzadt föl a török dúlás idején „egyes időszakokban Fájsz, Foktő, Pataj, Szeremle, Bogyiszló stb. tájilag kontinuusnak mondható lakossága" (BÁRTH JÁNOS: A kalocsai szállások településnéprajza. Kalocsa, 1975. 18-9). Ezen körülmények figyelembevételével vélem lehetségesnek, hogy a Kiskunság északnyugati részéig fölhúzódott dél-baranyai népesség egyes csoportjai Pátyra és Sukoróra, sőt — amint már említettem — még a Komárom megyei Kocsra is eljuthattak. — DEME LÁSZLÓ föltevése szerint ezek az ö-ző szigetek annak a nagyobb népmegmozdulásnak leszakadozott nyomai, amelyet alighanem a török nyomás indíthatott meg a Duna—Tisza közének déli részéről, s amelynek zöme Szene környékén, a török megszállás peremén túl ma is megtalálható (mintegy 30 községnyi) ö-ző területnek lehetett genetikus előzménye. (Szíves szóbeli közlése; e gondolatot szemináriumi foglalkozásokon és egy televíziós adásban is megpendítette.) A hódoltsági országrésznek nem alakultak ki ugyan állandó határai (vö. SINKOVICS ISTVÁN: A három országrész igazgatása. In: Magyarország története 1526—1686. Főszerk.: PACH ZSIGMOND PÁL. Bp., 1985. 468), ezt szemléletesen mutatja SZAKÁLY FERENC monográfiájában található azon öt térkép is, amely különböző időpontokban a török—magyar határviszonyokat ábrázolja (Magyar adóztatás a török hódoltságban. Bp., 1981, 47, 63, 101, 177, 245), azt azonban a szóban forgó térképek és a különböző történeti források egyértelműen vallják, hogy a törökök pusztításaitól hazánk középső területei (főleg a Duna—Tisza köze, a Dunántúl keleti, délkeleti része, a Délvidék, valamint a közép- és dél-tiszántúli vidékek) szenvedtek legtöbbet. Ezért is keletkezett éppen ezeken a tájakon a legtöbb nyelvjárássziget. Ha nem számítjuk a török hódoltság során nagy pusztításokat megért Baranya és Tolna megyét, ahová a XVIII. századi telepítések idején nagyszámú német ajkú lakosság költözött Németország különböző vidékeiről (a délkelet-dunántúli német telepítésekre vö. C. J. HUTTERER: Geschichte der ungarndeutschen Mundartforschung. Berlin, 1960; BELLÉR BÉLA: A magyarországi németek rövid története. Bp., 1981. 58; a Tolna megyei telepítésekről részletesebben: 63—66), akkor a vizsgált huszonkilenc nyelvjárássziget földrajzi elhelyezkedése alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a legnagyobb sűrűségben éppen ott találjuk őket, ahol a törökök a leghosszabb időre megvetették lábukat. Azon nyelvjárasszigetek zöme, amelyekkel munkámban nem foglalkoztam, szintén ezen a vidéken keletkezett.