Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

A vizsgálat áttekintése - 2. Nyelvészeti és településtörténeti tanulságok

megőrződésének okát abban látom, hogy ezek a szókészleti elemek a paraszti szókincs aktív, gyakran használt rétegébe tartoznak. Közöttük enyhén és erősen tagolt lexémák egyaránt előfordulnak. Ami a kibocsátó tájszólás(vidék) különböző hang- és alaktani jelenségeinek a nyelvjárásszigete(ke)n való megmaradását illeti, szintén arra a tapasztalatra jutottam, hogy leginkább azok a sajátságok őrződnek meg, amelyek sok morfémában fordulnak elő, vagyis a nyelvhasználatban gyakoriak. így pl. a magánhangzó-jelenségek közül a kettőshangzók, az illabiális é'-zés, a labiális ö-zés és zárt z-zés megtartása általában azért jellemző, mert ezek sok morfémában jelentkeznek. Vannak olyan — nem annyira egyes szavakhoz kötött — hang- és alaktani sajátságok, amelyek a nyelvhasználatban való gyakoriságuk miatt őrződnek meg (pl. a be igekötő zárt é-s megoldása, a köznyelvi -hoz, -hez, -höz helyén jelentkező -ho, -hő, illetőleg -hon, -hőn ragpár előfordulása, a taníjja típusú igealakok, a csukka-íé\e határozói igeneves formák). — Az eredeti nyelvjárás sajátosságainak megmaradása, megőrződésük mértéke természetesen összefügg azzal is, hogy különböző okoknál fogva milyen fokú az egyes nyelvjárásszigeteken a köznyelv és a szomszédos nyelvjárások hatása, s nem utolsósorban attól sem független, hogy milyen létszámú lakosság beszéli az eredeti tájszólást, valamint homogén vagy keverék típusú-e a szóban forgó nyelvjárássziget nyelvjárása. A Madaras és Soltvadkert helytörténetével foglalkozó kutatások kiderítették, hogy ezen községek megalapítóinak nagy része német (kisebb számban szlovák) ajkú népességből tevődött össze, akikhez már a XVIII. századtól — többnyire különböző vidékekről — magyar anyanyelvű lakosság is csatlakozott. Ebből következően ezeken a keverék jellegű nyelvjárásszigeteken sajátos nyelvi-nyelvjárási fejlődés ment végbe napjainkig. Egyrészt ugyanis a német és szlovák nyelvű lakosság elmagyarosodott, másrészt a különböző kibocsátó tájszólású magyarság bizonyos fokú nyelvjáráskeveredése is bekövetkezett. A vegyes nemzetiségi összetétel következtében mindkét község nyelvjárása közelebb van a köznyelvhez, mint a többi nyelvjárásszigeté; más szóval egyik település nyelvjárási képe sem vált annyira markánssá, mint a homogén típusú nyelvjárásszigeteké vagy az olyan keverék típusú nyelvjárásszigeteké, ahová idegen nyelvű népcsoportok nem telepedtek le. Vizsgálódásaim településtörténeti tanulságait összegezve azt állapíthatom meg, hogy az elsődlegesen nyelvi-nyelvjárási alapon levont következtetéseim több nyelvjárássziget esetében is megerősítik vagy pontosabbá teszik a helytörténeti kutatások eredményeit. Ebbe a kategóriába sorolható a nagyrészt vagy részben palócos-jászos eredetű nyelvjárasszigetek többsége (Alpár, Csanádpalota, Csépa, Endrőd, Gyöngyöspata, Kiskundorozsma, Kiskunmajsa, Nagyiván,