Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

Magyarországi nyelvjárasszigetek - II. Duna—Tisza közi nyelvjárasszigetek

jellemző, hogy egyénenként is jelentős eltérés figyelhető meg az ö-zés gyakoriságának mértékében. — 2. A köznyelvi -hoz, -hez, -hoz helyén szórványosan -hon, -hön ragpár jelentkezik (pl. paphon, székhön). — 3. Spontán beszélgetésben hallottam adatot a vári 'várja' típusú igealakokra (pl. írhati). A magnetofonos és kérdőíves gyűjtéssel erre a jelenségre több példát nem találtam. — 4. Néhány figyelemre méltó alaki és valódi tájszót is följegyeztem (kacsa, kesére, savanya, trózsák 'szalmazsák' és zöng ~- zeng~ zörög 'mennydörög'). Ezeknek az adatoknak együttes vallomása bizonyos fokig a Szeged vidéki nyelvjárásokkal való rokonságra utal. Azt azonban dokumentumokkal nem tudom alátámasztani, hogy szegedi vagy Szeged környéki lakosság települt volna Soltvadkertre. BÁLINT SÁNDOR, a „szögedi nemzet" legjobb ismerője egyik tanulmányában a szegedieknek Bács-Kiskunba való kirajzásával foglalkozva (Szegediek Bács-Kiskun homokján. Cumania II. Ethnographia. Kecskemét, 1974. 411—426) többek között kifejtette, hogy pl. Kiskunhalasra, Kiskunmajsára, valamint a Soltvadkert melletti Bócsára és Tázlárra is sok szegedi család költözött a múlt század 80-as éveiben. A helyi néphagyomány is számon tartja, hogy a múlt század végén sokan és sokfelől települtek be Soltvadkertre, ugyanis itt akkoriban olcsóbban lehetett földhöz jutni, mint más vidékeken. Nem tartom lehetetlennek, hogy a szomszédos Bócsára és Tázlárra nagy számban letelepült szegediek egy része idővel Soltvadkertre szivárgott át. BÁLINT SÁNDOR megemlíti, hogy Tázlárról „a szögediek haladtak fölfelé" (i. m. 425), igaz, arról nem szól, hogy Soltvadkertre is beköltöztek volna. Adatközlőim egy része viszont megerősítette, hogy szegediek is kerültek a községbe, sőt egyikük, akivel magnetofonfölvételt is készítettem, azt is elmondta, hogy Bócsáról áttelepült családja „szögedi família", hiszen nagyszülei a múlt század legvégén költöztek el „Szögedébül". Összegezve tehát — NAGY-PÁL ISTVÁN helytörténeti munkájának felhasználásával, valamint a lakosság származástudatának figyelembevételével és főképpen a helyszíni anyaggyűjtéssel feltárt nyelvjárási sajátságok alapján — arra a következtetésre jutottam, hogy a Soltvadkertet megalapító németek és szlovákok után beköltözött magyarságnak nagyobb része még a XVIII. században a Jászság nyugati, délnyugati feléből települt, kisebbik hányada pedig különböző (főleg a szegedi kirajzások nyomán keletkezett) ö-ző településekről szivárgott be a múlt század végén a községbe. Ez a település- és népiségtörténeti háttér teszi Soltvadkert nyelvjárási képletét bonyolulttá és többszínűvé, még ha ezek a vonások nem is eléggé markánsak, és éppen ezért nem egykönnyen ragadhatok meg. A Duna—Tisza közi tájszólások vizsgálatával — remélhetőleg — sikerült ráirányítanom a figyelmet olyan helyi nyelvjárásokra, melyekkel egyáltalán nem