Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

Magyarországi nyelvjárasszigetek - II. Duna—Tisza közi nyelvjárasszigetek

tájáról települt át, kisebb csoportjai viszont esetleg a Dunakanyar azon környékéről költöztek át, amely dialektológiai szempontból átmenetet képez a déli palóc nyelvjárástípusnak Pest megye északi részére eső területével. Az utóbbi vidék elsősorban a gyengébb fokú zárt z'-zés és némiképpen az illabiális á-zás nyomaként megmaradt adatok alapján vehető számításba. Mivel ez a nyelvi alapon nyugvó föltevésem részben ellentmond a község történetére vonatkozó megállapításoknak, ezért annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy végül is honnan települt Mélykút lakossága, véleményem szerint nem tekinthető lezártnak. Ha a történeti adatok minden kétséget kizáróan hitelesek, pontosak, akkor az egykori községalapítók tájnyelve nyilvánvalóan nagymértékű nyelvjáráskeveredésen ment át — a dunántúli nyelvjárásterület sajátságainak a jászságiakon át a palóc népnyelv elemeinek összeötvöződéséig — s végül az utóbbi évtizedekig olyan arculatot öltött, amelynek vonásai az észak-dunai nyelvjárástípus keleti, délkeleti helyi nyelvjárásaira hasonlítanak leginkább. Soltvadkert tájszólása tér el legkevésbé a köznyelvtől. Alig van egy-két olyan sajátsága, amely gyakorisága miatt különösebben szembeötlő volna. így pl. a magánhangzók hangszínbeli vonásai és gyakorisága lényegében azonos a köznyelvivel, kivételként csupán a nagyon gyenge fokú z'-zés és a nagyjából közepes erősségű labiális ö-zés említhető meg (ennek gyakorisága az é-vel szemben 42,62%). A nagyatlaszban 52 ö-ző szóalak fordul elő Soltvadkert anyagában, ebből 46 olyan példa van, amelynek illabiális é-ző változata is használatos (pl. eperfa ~ epörfa, retek ~ retök, szeder ~szödör; stb.). Az é-ző és az ö-ző alakoknak ezt az egymás melletti változatként való gyakori előfordulását azzal magyarázom, hogy a község lakosságának egy része minden bizonnyal ö-ző nyelvjárásterületről települhetett. A mássalhangzó-jelenségek közül csupán az apalatális /-ezés és a kiesés (főképpen az / elmaradása) érdemel figyelmet. Az alaktani sajátságok közül a taníjja-íéle igealakok jellemzik még Soltvadkert népnyelvét, valamint néhány egytagú igének l-es változata (pl. hü 'hív', lül 'lő', ríl 'rí') érdemel említést. A soltvadkerti nyelvjárásnak a köznyelvtől való, relatíve kisebb mértékű eltérése a következő településtörténeti körülménnyel magyarázható: „A török hódoltság után német és szlovák telepesek kerültek a faluba, akik később elmagyarosodtak. Az adatközlők nagy részének szülei vagy nagyszülei még németül, szlovákul beszéltek. Több idősebb adatközlőnk gyermekkorában még maga is beszélte az idegen nyelvet, manapság azonban jobbára csak érti, de nem használja" (MNyaElm. 286). Az apalatális /-ezés és a taníjja típusú igealakok előfordulása alapján nem tartom lehetetlennek, hogy északkelet-dunántúli magyar lakosság szerepet játszhatott a község benépesedésében, a szomszédos nyelvjárásokat figyelembe véve ugyanis nem látszik valószínűnek, hogy ez a két