Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

Magyarországi nyelvjárasszigetek - II. Duna—Tisza közi nyelvjárasszigetek

beszélő lakói, részben pedig idegen ajkú népek kerültek. Az újratelepült helységek lakossága — föltételezésem szerint — olykor csak igen csekély számban verbuválódott a Duna—Tisza közének tősgyökeres népességéből. Ennek a településtörténeti mozzanatnak lett aztán a következménye az, hogy erős nyelvjáráskeveredés zajlott le, és nyelvjárási szempontból rendkívül heterogén helyi tájszólások alakultak ki, olyanok, amelyek kifelé, a szomszédos nyelvjárásokra (köztük a nyelvjárásszigetekre) eleve nem lehetnek igazán hatással, hiszen létrejöttük után egy ideig még belülről nézve sem lehetett róluk mint viszonylagos nyelvjárási egységekről beszélni. Joggal föltételezhetjük továbbá azt is, hogy (pl. vallási, nemzetiségi okokból) jó ideig házassági kapcsolatok is nehezebben alakulhattak a környező települések lakói között, mint más vidékeken, ahol a lakosság folytonossága nagyrészt századokon keresztül megmaradt. Hogy ez a föltételezésem nem megalapozatlan, azt TÁLASI ISTVÁN kutatásai is megerősítik, ugyanis ő a Kiskunságba települt baranyaiakról többek között a következőket írta: „A baranyaiakkal való összeházasodás a XVIII. század végéig szórványosan követhető. Halasi közlések szerint a XIX. század 70—80-as éveiben egyes családok még emlékeztek baranyai származásukra" (Kiskunság. Bp., 1977. 41). A török kiűzése után kialakult város- és faluközösségeknek ez a befelé fordulása, saját hagyományaihoz, nyelvéheznyelvjárásához való természetes ragaszkodása minden bizonnyal nagyban közrejátszott abban, hogy a szomszédos tájszólások az átlagosnál jóval kisebb hatással voltak egymásra. Ennek a hatásnak a mértéke persze egy-egy település népességének összetételétől, gazdasági-társadalmi helyzetétől, más községekkel kialakult kapcsolatrendszerétől, hagyományaihoz való ragaszkodásától stb. függően helységenként más-más lehetett. A Duna—Tisza közét a néprajzi szakirodalom is sokarcú tájnak tekinti, amelynek sokszínűségét elsősorban a török hódoltság utáni telepítések alakították ki (vö. Magyar Néprajzi Lexikon. I. Bp., 1977. 629). 5. Összegzés. — Tanulmányom céljának megfelelően — az egyes hangtani és alaktani jelenségek részletes elemzésével, valamint a valódi tájszók vizsgálatával — úgy vélem, sikerült bemutatnom, hogy a palócos-jászos telepítésű kiskunmajsai tájszólás mely sajátságokat és milyen mértékben őrzött meg eredeti nyelvjárásából. Kiskunmajsa népnyelvében általában csak nyomokban maradt meg egy-két palócos-jászos vonás. így például a zárt z'-zés mértéke a palócéhoz hasonló, egy-egy mássalhangzó-jelenség és alaktani sajátság is még az eredeti tájszólás maradványaként tűnik föl benne (pl. bisalma 'birsalma', tyűkör 'tükör', ütte 'ütötte' stb.). A zárt égyakorisága nem egészen éri el a palócét, egy-egy zárt é-ző szóalak azonban jellegzetesen palócos-jászos színfoltként él nyelvjárásában (pl. béjjeBB, beviszem). Föltűnő, hogy az illabiális a előfordulására viszont egyetlenegy adat sincs a nyelvatlaszban. Az eredeti tájszólás vonásai tehát csak