Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)
Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912
kitörő Örömmel, levontam tapasztalataim konzekvenciáját, mely homlokegyenest ellenkezik azzal a felfogással, melynek Andrássy kifejezést ad. Én is értettem és átéreztem, hogy a felületes magyar közhangulat megirtózik attól, hogy a dolgoknak mélyéig hatoljon, most egy jó ideig abban fogja keresni hazafiúi érzelmeinek expozícióját, hogy lelkesedni fog a régi megyei rendszer mellett, annál is inkább, mert úri szempontból nem is oly utolsó dolog a tekintetes vármegye. Ezen áramlat ellen cselekedni nem lehetett, bár 1906. július havában a belügyi tárcánál tartott beszédemben éppen nem magasztaltam fel a mai megyéket, és már akkor is kimondottam, hogy a központi hatalomnak meg kell adni azt, ami az állami érdek szempontjából a hatalmat feltétlenül megilleti, így, dacára az akkor többségben levő függetlenségi párt óhajának, határozottan állást foglaltam a megyei pénztárak visszaállításával szemben és tiltakoztam azon felfogás ellen, mintha az általános anarchia és zavar mást, mint züllést eredményezhetne. Amidőn az 1907. LVIII. tc-kel hatályon kívül helyezték az 1891. XXXIII. t.cikket (a közigazgatás államosításának elvi deklarációja), úgy ennek nem tulajdonítottam semmi gyakorlati jelentőséget — ma sem tulajdonítok — mivel az 1891. 33. tc. egy jelentőség nélküli formalitás volt, amelyet az akkori többség (Szapáry-kormány) azért fogadott el csupán, hogy vereségét úgy-ahogy leplezze. A Függetlenségi párt egyébként főleg azért kívánta e deklaráció hatályon kívül helyezését, mivel attól tartott, hogy akad majd oly kormány, mely ezen törvényre támaszkodva rendeleti úton hajthatná végre a vármegyei közigazgatás államosítását. Ezt az aggályt sem osztottam, mivel a felhatalmazási szakasz e törvényből hiányzott, nem úgy mint az 1901. XX. tc.-nél, hol a kormány egyenesen felhatalmaztatik és utasíttatik a törvényben foglaltak „rendeleti úton való életbeléptetésére és végrehajtására." Andrássyt illetőleg, bár tudtam, hogy a közigazgatás államosítását most kivihetetlennek és inoportunusnak tartja (amiben a múlt országgyűlésen teljesen igaza volt), nem hittem, hogy a maga részéről a mostani rendszertelen állapot fenntartásának a híve. Ez irányban csak az elmúlt télen — a koalíció végnapjai alatt — nyertem némi tájékoztatást. Egy „alkotmánypárti vacsora" alkalmával ugyanis szóba jött a közigazgatás reformjának kérdése is, és ezen alkalommal Andrásy körülbelül úgy nyilatkozott — ha nem is oly határozottan — mint legutóbbi interjúja alkalmából. [...] Július végével a képviselőház befejezte legsürgősebb teendőit, helyreállította a rendet, amelyet a majdnem 1/2 évig tartó válság ugyancsak megbontott. Az indemnitás 1910. december 31-ig való megszavazásával helyreállott a kÖltségvestében is a formális rend, és bár a mostani „ex lex" nem járt annyi zavarral, mint a legutóbbi (1905/1906.), mégis lehetetlen nem örülni annak, hogy immár a kormány a törvényes felhatalmazás birtokában teljesítheti azt, aminek híján egy civilizált állam egyetlen napig sem lehet meg. Az „ellenzéki lelkiismeretek" persze post festum borzasztóan háborognak amiatt, hogy a kormány, semmibe véve az „alkotmány tiltó rendelkezéseit", mégis mert kiadásokat teljesíteni és terhes kötelezettségeket magára vállalni. Jajgatnak, hogy immár kárba vész minden alkotmányos garancia, mert hisz ki van játszva a parlament budget 42 joga.
