Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912

ellenzékieskedésnek. Az Apponyi-féle „dialektika" pedig, mely különbséget tesz egy gyakorlati, a hatalom elnyerése szempontjából oportunus program, meg egy ünnepi népgyűlések buzdítására fenntartott idealisztikus program között, lehet, hogy Kalsburgban a politikai stúdiumok nagy díját nyerte volna el, a „gyakorlati kortézia" terén azonban életképesnek nem bizonyulhatott. Persze, miután a választások a kormányra nézve kedvezó'en végzó'dtek, megkezdődött az óbégatás, a rágalmazás a kormány hallatlan bűnös terrorja, vesztegetései stb. miatt. Nem vagyok oly elfogult, hogy állítanám, mintha a választások ezúttal „szűzies tisztaságúak" lettek volna, csakhogy ezt én nem pártszempontból, pártérdekből teszem, hanem általánosan kimutatok egy tényt, mely mindenki előtt világos. Bármit tegyenek és írjanak, ott hol a tömeg szenvedélyére és érdekeire kell apellálni, ott bizony előkerülnek azok a nem éppen tiszta eszközök is, melyek segítségével mindegyik párt — a maga lehetőségén belül — iparkodik a tömegekre hatni és ezáltal kedvező eredményeket elérni. Ebben a küzdelemben a kormánynak inkább rendelkezésére áll a „kormányzati hatalom", mint az ellenzéknek, az tény, amint másrészről a fanatizmusból táplálkozó terror szítása rendszerint a szélső ellenzéki pártok fegyvere szokott lenni. [...] Ami speciálisan Csanádot illeti, úgy itt még a kormány pressziójának nyomaival sem igen találkoztunk. Különben miként tüntethetett volna pl. a makói kir. pénzügyigazgató független érzelmeivel, miként tartózkodott volna pl. a nagylaki kir. adóhivatal a szavazástól, mivel nem akart a kormány jelöltjére szavazni, miként tüntethettek volna az állami tanítók független politikai nézeteikkel, miként korteskedhettek volna meglehetősen szemérmetlenül egyes megyei tisztviselők Justh és pártja mellett? A nagylaki kerületben, melyben a munkapárt a Justh-párttal a harcot felvette (a Rényi-féle „farsangi vállalkozást" ide nem számítom), mégis a munkapárt győzött. (Szojka 1166 szavazata Nagy Sándor 1139 szavazata ellenében). Ez sem „a hivatali pressziónak" tudható be, ellenkezőleg csak azt jelentette, hogy a „mobnak", a „kibérelt" tömegnek minden terrorizmusa dacára is győzött az intelligensek belátása, győzött a jobbnak ügye. Ezt a választást csakugyan Justhék vezették, hisz a két nagylaki szolgabíró nyíltan lelkes justhista. A választási elnökök mind Justh bizalmi férfiai, alkapitányai voltak. A még függetlenségi központi választmány úgy osztotta be a községek szavazását, hogy mindenütt előre tette azokat a községeket, ahol Justhék voltak többségben. Hogy ezt magával a központtal —• Nagylakkal — nem tehették, ez nem rajtuk, de a törvény világos rendelkezésein múlott, melyen a „hatalmas Justh" sem tudta magát túltenni. (Bár erre is meg lett volna a hajlandósága.) Hogy a kormány jelöltje pénzt költött, az bizonyos, de hogy Nagy Sándornál is sok ezer korona forgott, az köztudomású. A bukás relatíve „fair úton" lett részünkről kiforszírozva, hogy ezzel szolgálatot tegyünk nemcsak a pártnak, de a közmorálnak is, amellyel Nagy Sándor mindenkor hadilábon állott. Ezért politikailag soha nagyobb örömöt annál nem éreztem, mint amikor kemény tusa után este fél hétkor az elnök kihirdette az eredményt és ezzel Szojka győzelmét proklamálta. A „vezért" keservesen érintette az országos bukás, de azután azzal kérke-