Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912

A Lukács-féle „béketárgyalások" ez idő szerint nem sok reménnyel kecsegtetnek, amiben persze tekintélyes része annak a ferde helyzetnek is van, amelybe Lukács Tiszáék patronázsa alatt jutott és amely személyes vonatkozásainál fogva is nagyban megnehezíti az „ügyes alkusz" szereplését. Másrészt tény az is, hogy Justh Gyulával megalkudni majdnem lehetetlen, mert alkudni csak ott lehet, ahol a belátás és az ezen alapuló engedékenység is kétoldalú. Justh most abban tetszeleg magának, hogy ő a helyzet kizárólagos ura, s hogy az obstrukció fegyverének birtokában ő és elvtársai legyőzhetetlenek. Tovább ennél a becsületes Justh gondolkodni sem képes, így felteszem róla, hogy azt sem tudja átlátni, mily végzetes károkat okoz a szegény nemzetnek, hogy mily kockázatokkal játszik, csakhogy a maga kicsinyes hiúságát és alacsony bosszúvágyát kielégíthesse. Maga Lukács közölte velem, hogy a „tárgyalások" nem kedvező kilátásúak, úgyhogy már most is keresi a „kiutat" arra az esetre, ha békéltető vállalkozása csakugyan csütörtököt mondana. A Tisza patronázsa alatt álló Lukács most már nem idegenkedik az „erőszak" gondolatától sem (amelyet még nem is oly régen visszautasított) nyilván azért, mert egészséges „életösztöne" máris megérezte, hogy az „erőszak kultusza" lehet az egyedüli kapocs, mely őt a munkapárt zöméhez fűzheti. A munkapárt zöme, vagy legalábbis hangosabb része csakis az „erőtől" várja a maga megmentését, és ebben ma inkább áll Tisza befolyása alatt, mint néhány héttel ezelőtt, amidőn a rezolúciós kudarc után meglehetősen elcsendesültek a tiszaisták. Ma a párt egytől fél, és ez az új választások; hogy ezt elkerülhesse ezért kér, illetve követel elhatározó lépést attól, kit vezérének kénytelen tisztelni. Lukács ezt tudja és ezért most azon van, hogy a pretoriánusok bizalmát valamiképpen kiérdemelhesse. Ezt a célt szolgálta a tegnapi (május 5.) pártünnep is, amelyet a pretoriánusok Khuennek azért rendeztek, hogy ebből az alkalomból — Lukács is tanuljon. Céljukat el is érték, mert az ünnepély folyamán Lukács olyan beszédet tartott, amely teljesen megfelelt a párt hangulatának, amennyiben a túlzott okfejtések mellőzésével körülbelül azt az axiómát állította fel, „ha pedig nem győzök okokkal, úgy győzni fogok botokkal", mely argumentáció teljesen megfelelt a párt zöme értelmi nívójának és felfogóképességének. Ennek, de csakis ennek köszönhette Lukács azt a meleg ovációt, melyben tegnap része volt, de mely ovációban azt is kivehette, hogy a cselekvés idejére már nem várakozhat sokáig, mert különben hamarosan meggyőződhet arról, hogy ő csak mint Tisza István giráltja bír ezidőszerint jogosultsággal arra, hogy a kormány ügyeit vezesse. Nem hiszem, hogy Lukács így képzelte miniszterelnökösködésének „mézesheteit", hogy ez mégis így következett be, az nagy sikere Tisza erős, de amellett alkalmazkodni is tudó egyéniségének, szemben Lukáccsal, akiben a megalkuvási képesség az erő fogyatékosságát nem pótolhatja. A „tárgyalások" egyébként még nem szakadtak meg és jellemző, hogy Lukács — épp tegnap — harcias beszéde után közölte velem, hogy ő most egy újabb, messzebbmenő propozíciót akar az ellenzéknek tenni. Propozíciója szerintem sokkal jobb, mint az a „tessék-lássék" megoldás, amelyre először gondolt és amely az „ált. választójogi" kerületek betoldásával nem oldotta