Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)
Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912
niszterelnöki program felett a vita elhalasztassék mindaddig, míg a delegációk provizóriumos munkálkodásukat befejezik. Valószínű, hogy a következő érdemleges ülés csak május 6-án lesz, mely időpontig Justh tudni akarja, hogy béke lesz-e, avagy háború. Az eziránt folyó tárgyalások most Bécsben lesznek, mert Batthyány és Holló is delegátus, Justh pedig pár napra hazamegy vagy küldetik. A Stürgkh-féle konfliktusról Lukács csak nagyon röviden és óvatosan nyilatkozott, jelezve ugyan, hogy e tekintetben majd határozottabb választ fog adni. Ma csak hangsúlyozta, hogy a horvát ügyek kizárólagosan magyar belügyek, amelyek itt Budapesten tárgyalandók, nem pedig egy idegen államban, egy idegen kormány közvetítésével. A „választ" különösen a Kossuthpártban nem tartották kielégítőnek és Désy nagyon pedzette az alkalmat, hogy Lukácsot máris sarokba lehetne szorítani. (Különösen a Néppárt kívánta volna ezt a kis intermezzót.) Részemről azonban figyelmeztettem Désyt, hogy abban állapodtunk meg, hogy a „vitát" ma nem kezdjük meg, amire azután ő is megnyugodott, hogy majd a delegációban kellemetlenkedjék. A delegációk tárgyalása magyar részről elég simán ment. Az Auffenberg-ügy sem keltett nagyobb emóciót, sőt Tisza István beszéde nyomán sikerült az ellenzéki Désy Zoltánt is kapacitálni, hogy az Auffenberg elleni bizalmatlansági indítványt visszavonja. Tisza beszédében persze az a „remény" jutott kifejezésre, hogy az őszi delegációkig az Auffenberg-kérdés is megoldásra fog találni, mégpedig olyformán, hogy Auffenberg távozik. A delegációk legkomolyabb jelensége azonban az az ellenséges indulat volt, amely az osztrák delegáció részéről tapasztaltatott, ahol a horvát kérdés állott a diszkurzió előterében. A magyar állam és a magyar nemzeti eszme ellen a perfid támadások szakadatlan láncolata következett, nem csupán a délszláv és cseh delegátusok részéről, hanem a németek részéről is. Általában olyan „felfogással" kezelték ezt az integer magyar kérdést, amely egyenes negációja a monarchia dualisztikus szervezetének és amely felfogás, ha általánossá és állandóvá válnék, úgy a legközvetlenebbül fenyegetné magát a 67-es kiegyezés fennmaradását is. Súlyosbítja a helyzetet az is, hogy ezek az ízléstelen és illetéktelen támadások, beavatkozások illetékes helyről (közös miniszterek, osztrák miniszterelnök) visszautasításban egyáltalán nem részesültek, úgyhogy visszaemlékezve Stürgkh miniszterelnöknek a múlt héten tartott „beszédére", lehetetlen annak a felismerése elől elzárkóznunk, hogy a hivatalos Ausztriában is egy olyan politikai irányzat áll most előtérben, amellyel szemben minden erőnk összpontosításával kellene az védőküzdelmet felvennünk. Fájdalom, hogy ez a belátás nálunk most sem tud győzedelmeskedni, s hogy dacára a nagyon is nyilvánvaló veszélynek, a házi perpatvarunkban ma is csak ott állunk, hol hetek, illetve hónapok előtt állottunk. A Justh-párt ma is a „fenegyereket" játssza és abban leli a maga létjogosultságát, hogy a többségi elv egyenes megtagadásával a parlamenti életet jóformán lehetetlenné teszi, mintha csak azt akarná beigazolni, hogy az egész magyar alkotmányosság csak egy fikció, amely a maga tehetetlenségében tiszteletet sem nem érdemel, sem nem kívánhat.
