Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912

tikailag számolni kell, hogy Auffenberg hadügyminiszter a magyar parlament többségének „teljes bizalmatlanságát" bírja. Bár a közös miniszterek politikai felelőssége — közjogi viszonyuknál fogva — nem érvényesíthető közvetlenül a magyar parlament által, mindazonáltal a delegációk intézményében megvan a mód és lehetőség arra, hogy a bizalmi kérdés felvetésével, avagy a költségvetési előirányzat megtagadásával a parlamentek bizalma a delegátusok közvetítésével a közös miniszterekkel szemben is kifejezésre jusson. De ha mindjárt paradoxonnak is látszik, de tény, hogy a bizalmi kérdésnek ez a lehetősége ma inkább feszélyezi, semmint megnyugtatja politikusainkat, mivel éppen abban, hogy módjukban állhat Auffenberg ellen bizalmatlanságot szavazni, látják helyzetük legfőbb visszásságát. Elvégre amíg csak arról volt szó, hogy Auffenberg ellen a klubban, a folyosón stb. tüntetni kell, addig politikusaink kész örömmel éltek ezzel az alkalommal, főleg mert arról voltak meggyőződve, hogy a kormány nagy befolyásával Auffenberg nem tud megküzdeni, s rövid időn belül a bukott miniszterek sorát fogja szaporítani. Hisz még a rezolúció bukása után is az volt az általános vélemény, hogy Auffenberg napjai már azért is meg vannak számlálva, mivel „lehetetlen", hogy a történtek után a magyar delegációk elé lépjen. Ezt a felfogást nagyban megerősítették Tisza és Khuen is — és főleg az első egyenesen „a nemzet becsületbeli kérdései" közé sorolta Auffenberg mielőbbi bukását. Most azonban a helyzet egészen másként alakult, a delegációk küszöbén állva úgy látszik, hogy Auffenberg nem fog elmenni, s hogy igenis ő lesz az, aki a delegációk előtt resszortját képviseli. Ezzel a jelenséggel szemben a politikai következetesség csak egy válaszra késztetheti a magyar delegátusokat, mégpedig arra, hogy a személyi bizalom hiányában megtagadják az Auffenberg által előterjesztett előirányzatot. Csakhogy egy ilyen lépésnek nagyon messze horderejű következményei lehetnek. Különösen akkor, amidőn a politikai helyzet válságos. Valószínű, hogy a delegáció ilyen állásfoglalása az egész kormány bukását idézné fel, sőt az sincs kizárva, hogy egyik napról a másikra megérlelhetné a magyar parlament feloszlatását is, amitől pedig éppen a tiszaisták körében félnek leginkább. Ez utóbbi szempontból Tisza máris engedékenyebb húrokat penget és hangoztatja, hogy a költségvetést nem Auffenbergnek, de önmagunknak szavazzuk meg. Ezzel a nagyon kezdetleges érvelésével iparkodik „hű katonáit" megnyugtatni. Pedig Tisza bizonyára nagyon jól tudja, hogy a költségvetést nem önmagunknak, hanem Auffenbergnek tagadjuk meg, s hogy a megtagadás súlyát éppen az képezi, hogy kizárólag a bizalmatlanság kifejezője. Ha Auffenberg elmegy, úgy a költségvetést azonnal megszavaznák. Márpedig Tisza március 8-án a munkapárt lelkes és meghatott érzelmeket kifejező tapsai között felmondotta Auffenbergnek a barátságot, mi több oda nyilatkozott (és ezt a király előtt is megismételte), hogy Auffenberg megmaradását kizárja a kormány tekintélye, amely ezzel a hadügyminiszterrel nem működhet tovább együtt. Mindinkább úgy látom, hogy március 8-án nagy ostobaságot követtünk el s hogy Tisza lelkesítő beszédében nem sok rész jutott az államférfiúi belátás-, nak, az előrelátó politikai józanságnak. Most azután nehéz visszacsinálni