Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)
Bevezető: Návay Lajos élete és politikai pályája
mindig kész volt megalkuvásra, ha úgy látta, hogy a választói reform feszegetése a középosztály erőinek szétforgácsolódásához vezetne. Sőt 1913-ig pártállását sem kötöte egyértelműen a reform sorsához. A kerület nemzetiségi lakosaihoz intézett figyelmeztetése a koalíció nacionalizmusának szépen csomagolt megfogalmazása: „Ne legyen azért senkinek rosszabb dolga, mert tót, vagy román, de kérlelhetetlen szigorral kell üldözni azokat, kik a magyar nemzeti állam eszme ellen törnek." A közjogilag más kategóriába tartozó horvátokkal szemben viszont az óvatosság és a belátás politikáját hangsúlyozta. Ezt az országgyűlés alelnökeként a horvát képviselők nyelvhasználatáról folyó tárgyalásokon is igyekezett betartani. Návay Lajos beszámolójában még a koalíció egységét hirdette, de az 1907. évi kiegyezési tárgyalásokkal már megkezdődött az összeomlás. Wekerle 1907 novemberében ismertette az alkotmánypárt plénuma előtt a javaslatokat, s ha ott sikerült is némi szimpátiát keltenie, a függetlenségi párt részéről heves támadások érték. A kiegyezés meggyorsította azt a folyamatot, amely az áprilisi paktum óta lappangó nemzeti követelések felszínre törését eredményezte és amely Andrássy katonai követeléseiben, a függetlenségiek részéről pedig az önálló magyar bank eszméjében csúcsosodott ki. A kiegyezés anyagából ugyan kikapcsolták a bankkérdést, de az folytatta külön életét, jelszó lett, ütközőpont, átformálta a pártviszonyokat és végül maga alá temette az egész koalíciós rendszert. A battonyai beszámoló után nem sokkal Návay Lajos is tapasztalhatta, hogy a koalíció letért a fokozatos reformok alig megkezdett útjáról és pártokon belüli, pártközi konfliktusok sorozata kezdődött. A koalíció ilyen jellegű „működése" teljesen idegen volt a reformokkal kivívandó társadalmi békét és a középosztály egységét hirdető politikusnak. Fokozatosan eltávolodott a koalíciótól, személy szerint pártvezérétől Andrássytól és „atyai jóbarátjától" Justhtól is. Andrássy pluralitásos választójogi javaslatát kevésnek találta, katonai követeléseit nem tartotta időszerűnek és célravezetőnek, Justhtal pedig a bankkérdésben antagonisztikus ellentétbe került. 1909 februárjában egy Justh Gyulához írt magánlevélben is megerősítette az országgyűlés alelnöki állásáról való lemondását: „A lemondási levél ridegsége melett szükségesnek látom, hogy azon alkalomból, amidőn egymás melletti működésünk 3 1/2 év után megszűnik, köszönetet mondjak azon szíves támogatásodért és jóakaratodért, melyeket irányomban tanúsítani méltóztattál. Most, amidőn a politikai viszonyok alakulata közéleti utainkat egymástól elválasztja és így együttműködésünket a ház vezetése körül is lehetetlenné teszi remélem, hogy a politikai antagonizmus nem fog áthatni a magánélet terére." 58 Az első nyilvános politikai összecsapásuk 1909. október 17-én Csanád vármegye közgyűlésén történt. Návay Lajos az önálló nemzeti bank elleni felszólalásával két pártra osztotta az addig „koalíciós harmóniában" működő vármegyegyűlést. A Návay köré csoportosuló, a koalícióban csalódott vármegyei képviselők száma a koalíció összeomlásával párhuzamosan növekedett. Az alkotmánypárt feloszlása után a megalakuló Nemzeti Munkapárt adta azt a keretet, amelyben a függetlenségiek vármegyei ellenzéke megerősödött és az 1910-es választások után a törvényhatósági bizottságban is többségbe került.
