Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)
Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912
rint még felesleges. Az eddigi események tehát annyiban nekem látszanak igazat adni, hogy a krízis gyors és sima megoldása — amint ezt Khuen, Tisza és Láng képzelte — mégsem fog bekövetkezni. Khuen második kihallgatása 25-én volt. 186 Úgy 24-én, mint 25-én is arról győzó'dhetett meg, hogy az az optimizmus, mellyel Tisza és Láng a helyzetet megítélték, nem fedi a valódi tényállást. A király a lényegben hajthatatlan maradt, egyben azon volt, hogy Khuent személyes bizalmáról és szeretetéről meggyőzze. Amint azt a későbbi fejlemények mutatják, nem ok nélkül apellált Khuen „loyalis" érzületére. Miután a kihallgatások negatív eredménnyel jártak, úgy elmaradt a Khuen által várt újabb megbízatás is. Ehelyett Khuen 25-én este azzal jött haza, hogy még megpróbálja, vajon nem lehetne-e az ellenzékkel valamilyen pozitív megoldást találni. Már ebben jelentkezett a „retirálás" szükségességének felismerése és gondolata. A további fejlemények őszintén szólva megleptek, de annak sejtelme, ami most úgy látszik bekövetkezik, már egyszer érintett, de akkor ezt a feltevést mint abszurdumot magamtól visszautasítottam, főleg Tisza egyéniségére gondolva. Sejtelmem pedig onnan eredt, hogy a munkapárt klubjában kedden (26) este Tisza egy nagyobb kör előtt magyarázta, hogy a helyzet nem oly teljes mértékben rossz, s hogy a megoldásnál két különálló szempontot kell szem előtt tartani. Egyik az, hogy a megoldás lehetőleg olyan legyen, hogy ezáltal a Kossuth-párttal kötött paktum fennmaradhasson, a másik az, hogy a megoldás mindenesetre olyan legyen, hogy e megoldásért a párt felemelt fővel helytállhasson. Tekintettel arra a körülményre, hogy az utóbbi napok alatt Tisza és Lukács tárgyaltak legtöbbet a miniszterelnökkel, tehát a leginkább beavatottak voltak, feltűnt Tisza ezen kijelentése. Utóbb azt a feltevést érlelte meg bennem, hogy vajon nem arra gondolnak-e, hogy a munkapárt sorsát az ellenzéktől és a rezolúciótól elkülönítsék, azaz hogy egy „specifikus" megállapodásra gondolnak arra az esetre, ha Kossuthék következetessége az egységes megállapodást lehetetlenné tenné. De azután visszagondoltam a párt állásfoglalására (márc. 8), különösen pedig arra a magatartásra, amelyet Tisza tanúsított, és amely a rezolúció lényegéhez való ragaszkodást a „pártbecsület" sine qua non-jának 187 állította fel. Ezzel a felfogásával Tisza messze túlment az én álláspontomon, amelyet első perctől fogva az előbb-utóbb bekövetkezendő kompromisszum gondolata irányított. Ezt a felfogást képviseltem a király előtt is, míg Tisza a lényeghez való feltétlen ragaszkodást jelölte meg a békés kibontakozás egyedül posszibilis útjaként. Ez a felfogás dominált a munkapártban is, persze az „optimisztikus remények" által fenntartva és enyhítve. A kormány befolyása alatt álló megyékben ebben az irányban készültek a „bizalmi feliratok". Főleg Tisza befolyása alatt egy rezolúciós láz lett az országba mintegy beleoltva. Mindezekre visszaemlékezve képtelennek tartottam feltevésemet — és azt magamtól elutasítva — nem is foglalkoztam vele többet akkor sem, amidőn a helyzet által egyébként nem indokolt „gyors megoldás" rébuszával is foglalkoztam. Egyébként megtudtam azt is, hogy Khuen értesülvén Kossuth vasárnapi cikkéről most ennek az impressziója alatt keresi az esetleges megoldást,
