Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912

ján a választói reform megalkotásának prioritását követelnék, mivel ez az adott helyzetben a „kisebbségi erőszak" oly mérvű győzelmét jelentené, ami jóformán lehetetlenné tenné a normális parlamenti tárgyalásokat, mivel a technikai obstrukciót tenné meg a magyar politikai élet „legsikeresebb faktorává". Egyúttal azonban jelentettem a királynak azt is, hogy az új kormánytól garanciák követelendők arra nézve, hogy a véderőjavaslatokat kellő időre törvényerőre emelni is tudja, mivel a mai házszabályok uralma alatt lehetetlen a parlamenti tárgyalások menetének biztosítását egyedül az elnöktől várni. A lefolyt napok alatt azt a meggyőződést nyertem, hogy ha nem következett volna be a „krízis", — melynek kilátása már eleve is harciassá tette Justhékat, a jól informáltakat— úgy nem hosszú időn belül sikerült volna Justhékat is észretéríteni, egyszóval a tárgyalások normális rendjét biztosítani. Ámde a krízis közbejöttével ez a helyzet is lényegesen változott, mivel azt kizártnak tartom, hogy néhány hét múlva ismét ott kezdjük újra, hol március elején tartottunk. Ezt nem tudná elviselni a munkapárt sem, mely a mostani krízis által hitében érintve van, de nem bírnák el a körülmények sem, mivel az idő haladtával mind szűkebb térre szorul össze az az idő, amely a véderójavaslatok elintézéséhez rendelkezésre áll. Az természetes, hogy mentől rövidebb az időlehetőség határa annál intenzívebb lesz azok támadása, akiknek módjában áll a tárgyalások rendes menetét megakasztani. Ezért itt csak két kiút lehetséges: vagy egy erőszakos rendszabállyal megtörni az obstrukciót, vagy a mostani krízis alatt módját keresni és találni annak, vajon nem lehetne-e a békét a Justh-párttal is megteremteni. Én természetesen a második álláspont mellett kardoskodtam, amint hogy mindig az volt a meggyőződésem, hogy közállapotaink sohasem fajultak volna el mai mérvükig, ha a választói reform kérdésében a kormány álláspontja kezdettől fogva őszintébb és határozottabb lett volna. A parlamenti erőszaknak sohasem voltam híve, de pláne kivihetetlennek tartom azt a mai viszonyok közepette, amidőn mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a „megbékélt" Kossuthpárt is csak addig tarhtató a paktum alapján, amíg nincs oka arra, hogy népszerűségét ezektől a megállapodásoktól féltse. Hisz emlékezetes, hogy mily dilemmával kísérték nemcsak Kossuthék, de Andrássy is azt a teljesen házszabályszerű eljárást, amellyel a technikai obstrukció „alkotmánybiztosítékát" csak korlátozni kívánta. Emlékezetes, hogy mily „savanyú arcokat" vágott Andrássy, ha egy-egy ügyesebb lépésnél a m.t. Justh-párt műfelháborodásában felbömbölt. Bizonyos tehát, hogy amíg Kossuthékkal az „ad hoc" fegyverbarátság fennáll, addig erőszakról már azért sem beszélhetünk, mivel a Kossuth-párt felfogása szerint ez a párt + Andrássy a biztosíték arra, hogy a technikai obstrukciónak semmi baja sem eshetik. így áll a szituáció, mely tényen nem segíthet Tisza István fanatizmusa sem, aki egyrészről még ma is reméli, hogy a királyt meg lehet győzni és aki másrészről ma is a parlamenti erőszaktól várja — in ultima ratione

177 — a helyzet orvoslását, ugyanakkor a Kossuth-párttal megkötött megállapodás értelmében „feu et flamme"

178 síkraszáll a rezolúció érdekében. A választói jog tekintetében tapasztaltam, hogy a király meglehetősen kö-