Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)
Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912
Tudvalevő, hogy a téli hónapok bankvitájában ő volt Justhék „spiritus rektora" és Ő volt az, aki állhatatos szívóssággal küzdött a kormány javaslata ellen, és aki ezért az egész ellenzék előtt igen nagy tiszteletben állott. Alighogy véget ért azonban a bankvita, Polónyi más szerepkörbe élte bele magát, amely a radikális Justhéktól észrevétlenül átvezette a konzervatívabb irányzatú ellenzék (Kossuth-párt és néppárt) felé. így már a belügyi tárcánál egy több órán át tartó beszéddel támadta a „szabadkőműveseket" — értsd zsidókat —, és ezzel nagyban fokozta azt a szimpátiát, amelyet a néppárt gáncsnélküli lovagjai irányában mindenkor éreztek. Ekkor különben Polónyi még úgy tett, mintha legfőbb célját a függetlenségi pártok kibékítésében, illetve egységesítésében látná, bár tudhatta, hogy klerikális allűrjeivel Justhot és híveit elidegeníti magától. És a „koma" célt is ért annyiban, hogy kevéssel klerikális irányzatú színvallása után Justhék szövetkezésre léptek a szocialistákkal és ezzel sikerült Polónyinak „tegnapi barátait" a „maiak" örömére becsapni, mindaddig, míg majd ez utóbbiakra kerül sor. Most persze a néppárt gyönyörködik Polónyi rabulisztikus beszédeiben, amelyekkel a Justh-párt soraiban iparkodik meghasonlást felidézni főleg azáltal, hogy szembeállítja az aradi népgyűlésen elhangzott testvériesülési beszédeket azzal a „rezervátával", amellyel a Justh-párt igen sok tagja a szocialistákkal való együttműködést a saját lelkiismeretének megnyugtatására megmagyarázni óhajtja. Persze, szegény Justhék helyzete éppen nem kényelmes, hisz ha nagyon tiltakoznak a szocialistákkal való együttműködés ellen, úgy ezzel új szövetséges társaikat sértik meg, viszont ha beismerik, hogy Ők bizony most a nemzetköziekkel egy tálból eszik a cseresznyét, ezzel saját népszerűségüknek ártanak a választók egy tekintélyes része előtt. így tehát természetes, hogy Polónyi csipkelődései meglehetősen kellemetlenül hatottak a párt tagjaira, akik úgy próbáltak a kellemetlen szituációból kimenekülni, hogy „tegnapi szellemi vezérük" beszéde alatt szép lassan kiszállingóztak a folyósóra. Hozzá még a szocialisták sem teszik valami könnyűvé a velük való együttműködést, így pl. egyik vezérük, Kunfi cikket írt, amelyben nyíltan hangoztatja, hogy dőreség lenne azt hinni, mintha a nemzetközi proletárság érdekeit képviselő szocialisták most lelkesednének a „hazaffyak" szűkkeblű, sovén politikájáért, mintha a vörös zászló megtagadásával most ők is a trikolor szolgálatában szegődnének. Oh nem, és ha ezt képzeli a Justh párt, úgy alaposan téved, mivel a proletárság programja az egyedüli, amelyért a szocialisták küzdhetnek. Ha a programjuk egy lényeges pontjának — a választói jognak — megvalósítása érdekében folytatott elszánt küzdelmükben fegyvertársakra találnak, úgy ennek csak örvendenek, ámde hirdetik ezentúl is, hogy az Ő szemükben a választói reform nem cél, hanem csakis eszköz, amelynek birtokában remélik megoldhatni egész programjukat, amely éles ellentétben áll a polgári pártok „hazaffyas czaffrangokkal" feldíszített népámító programjával. A Justh-párt orgánuma — a Tulipános Magyarország 120 — persze mit is tehetne egyebet, minthogy nem vesz tudomást az ilyen Őszinte kijelentésekről, és megelégszik azzal, ha hébe korba válaszolva az „osztrák zsoldban tengődő
