Blazovich László: A Körös-Tisza-Maros-köz középkori településrendje - Dél-Alföldi évszázadok 1. (Békéscsaba - Szeged, 1985)

II. A régió településtörténete a honfoglalástól a XVI. század végéig - Változások a településhálózatban a XVI. század második felében

megszervezték a szegedi szandzsákot, amelynek része lett a vásárhelyi náhije is, amely a Tisza bal partján foként Szentes és Vásárhely között terült el a folyótól mintegy 20—25 kilométer széles sávban. Ha arra nincs is adatunk, hogy valóban rendszeresen adóztatta a török ezután a Vásárhely és Szentes közötti terület lakóit, a vásárhelyi náhije megléte mindenesetre valószínűsíti ezt.

3 Még tíz évet sem váratott magára a vidékünket érintő újabb török hadjárat. A váradi béke és a nyírbátori szerződés nyomán 1551-ben Fráter György megkezdte Erdély átadását a Habsburgoknak. A hatására 1551-ben meginduló török hadjárat — ha nem is közvetlenül Erdély ellen irányult — a Temes-vidék elfoglalását, tehát újabb magyarországi terület meghódítását volt hivatva megvalósítani. Bár Temesvárt ekkor még nem tudták megvívni, elesett számos Maros-menti vár: Csanád, Nagylak, Fellak, Zádorlak, Csálya, Pálülés, Bodorlak stb. és kétszer cserélt gazdát Lippa. A következő évben, mint ismeretes, elesett Temesvár, és a Maros-völgy várainak végleges elfoglalásával régiónk déli és nyugati részén megszilárdult a török hatalom.

4 A magyar és török hadak vonulását megszenvedte a település-szerkezet is. Csanád és Csongrád megyékben a gyulaiak szedték a királyi hadiadót 1553ban. Az előbbiben mindössze 20 lakott helység 191 portája fizetett, az utóbbiban 17 lakott helység közül 6 fizetett 36 porta után adót. Jellemző, hogy a terület két jelentős mezővárosából, Makóról és Vásárhelyről mindössze 4C-40 porta után tudták az adót behajtani.

5 Bár a magyar adóösszeírásokat hiányosságaik miatt megfelelő kritikával kell kezelnünk,

6 az mindenképpen kiderült az 1553-as jegyzékekből, hogy a lakosság a Maros-völgy török kézre kerülésekor jórészt elmenekült. Ezt részint a településenkénti igen alacsony portaszám, részint az üres, illetve adózni nem tudó települések nagy száma bizonyítja.

7 Az összeíró mindkét megyéről készített lajstroma végén megjegyezte, hogy „ebben a megyében sem alispán, sem szolgabírák nincsenek." Ez a megállapítás összecseng Fövényesi Gaal András 1552-ben Kisserjéni Ferenc kamarai tanácsnokhoz írt levelében foglaltakkal: „Te kegyelmednél nyilván vagyon az Csanád megye minemű puszta vala. Te kegy elmed azt es hallotta, itt ez földön minemű futamás lőn. Az ki hova tudott futnia, mindenfelé futtának."

8 Az első igazán nagy megmegpróbáltatás után a lakosság azonban szépen lassan visszatért eredeti lakhelyére, és megpróbált immáron a török és a gyulai katonák kettős uralma alatt élni, amint az 1557—58-as török defterekből kiderült.

9 Az 1567-es defter pedig, amely a gyulai szandzsákról készült, Káldy-Nagy Gyula szerint, bizonyítja, hogy Gyula osrtroma idején nem futott el a lakosság. Jóllehet a tárgyalt időszakban a kisebb települések, pusztai ideiglenes szállások elnéptelenedésével, a nagyobb helyek lakosságának csökkenésével kell számolnunk, amint az később