Blazovich László: A Körös-Tisza-Maros-köz középkori településrendje - Dél-Alföldi évszázadok 1. (Békéscsaba - Szeged, 1985)

IV. Eredmények

pülés-hálózat hangsúlyosabb része, mint az általunk vizsgált időszakban végig, ebben a korszakban is a főfolyók melletti terület volt. Okait a jobb emberi létfeltételekben és a jobb közlekedési helyzetben kereshetjük. Régiónkban már a tatárjárásig terjedő időben kialakult a vertikálisan tagolt település-struktúra. Az állami és egyházi gazgatási központok lassan gazdasági centrumokká is váltak. Már ekkor megjelentek a régió középkori településképére jellemző úgynevezett óriásfalvak, amelyek lakosságszáma néhány százra is emelkedhetett. A kisebb falvak mellett nagy számukkal tűntek ki a prédiumszerű telepek és a laza, kilométer hosszan is elnyúló állattartó szállások. A tatárjárásig fennálló településrendről alkotott véleményünk egyezik a régióban kutatást végzett régészek ide vontakozó megállapításaival, akiknek feltáró munkája nézeteink kialakításához lényeges szempontokat adott. A tatárjárás előtt fellelt 119 helyből 37, a települések 30%-a többé nem fordult elő a forrásokban. Mindez részint a mongoldúlás okozta pusztítással, amely régiónk település-hálózatban végbement, részint a XIII. században meginduló, falupusztásodással járó nagy település-szerkezeti átrendeződéssel hozható összefüggésbe. A falupusztásodás a későbbiekben is folytatódott. A XV. század elejéig újabb, addig szerepelt 30 helynév tűnt el végleg a forrásainkból. Az üresen maradt helyek egy részét a kunok foglalták el. A település-szerkezetben a XIII. század közepétől bekövetkező változások (jobbágyfalvak kialakulása) régiónkban nem annyira gazdasági kényszerből, mint inkább a társadalmi fejlődés következményeként játszódtak le. A földesúri igény egybeesett a kialakuló jobbágyság akaratával. A társadalmi átrendeződés mellett a földművelés formája döntően a parlaggazdálkodás maradt. A pápai tizedszedők fennmaradt adólajstromai a településtörténet fontos forrásai régiónkra vonatkozóan is. Nyomatékosítják azt a megállapítást, hogy a vidék főfolyói mellett volt a település-hálózat hangsúlyosabb területe. Különösen a Maros-parti részek bizonyultak jelentősnek. Úgy véljük, a Maros-mente nemcsak település-hálózatában, gazdaságában és kultúrájában is az ország fejlettebb régióihoz hasonlítható. A település-szerkezetre vonatkozó következtetéseink levonásakor óvatosságra int bennünket az, hogy a tizedlajstromokban szereplő plébániás, tehát nagyobb helyek 40%-a az adószedők feljegyzéseiben tűnt fel először. A régión belül az egyes területek fejlettségi szintjének különbsége nemcsak térbeli vonatkozásban mutatható ki, időbeli eltérés is kitapintható. Úgy tűnik, Zaránd megye régiónkhoz tartozó alföldi részének település-hálózata a XIV. század második felében és a XIV—XV. század fordulóján lendületesebben fejlődött a régió más vidékeihez képest.