Blazovich László (szerk.): A honfoglalástól a polgári forradalom és szabadságharc végéig - Csongrád megye évszázadai. Történelmi olvasókönyv 1. (Szeged, 1985)
A KIRÁLYI VÁRMEGYE
A honfoglalás idejétől elteli mintegy háromszázötven év békés építő munkáját váratlanul zavarta meg 1241-ben a tatárok betörése az országba. Csanád és Csongrád megye a tatárok seregeinek útvonalába esett, és ezáltal emberéletben és anyagiakban egyaránt nagy kárt szenvedett. Ekkor pusztult el a csongrádi földvár, amely már nem épült fel többé. A megye központja Szegedre került, ahol már ebben az időben erősség vigyázta a királyi sóközpontot, és a fontos vízi és szárazföldi utak találkozási helyét. A szegedi várnagy ezután többnyire a csongrádi ispán szerepét és tisztét is betöltötte. Rogerius mester, váradi kanonok több megyét is bejárva próbált menekülni a tatárok elől. Bihar-, Békés-, Zaránd-, Arad-, Csanád megyéket érintette a menekülésének útja. Siralmas énekében máig megrázó erővel írja le a tatár pusztítást. Mi pedig, kik az erdőkön a lápok közt tartózkodánk vala futásnak eredénk, Tamáshida felé, mely a Körös folyó mellett fekvő nagy német város. Hanem a németek bennünket a hídon átkelni semmiképp nem engedének, sőt szorítanak, hogy velők együtt jól megerősített városukat védelmezzük, ami teljességgel nem vala kedvünkre. Mindamellett egy szigetre betérénk, mely az ágyai nép, a gyarmati vajda és több más ezen környékbeli falvaknak népe által erősen el vala készítve... S midőn cselédeimmel néhány napig ott valék, kémeink által értesülénk, hogy a tatárok közelebb jönnek. Kimentem titkon a szigetből, hogy megnézzem, miként menthetnők meg lovainkat, s vezetőt fogadván, egy szolgával, minthogy mindegyikünknek három lova vala, éjjel a Maros partján fekvő Csanád városa felé sieténk, mely azon helyhez nyolc mérföldre feküdt, s miután, amint csak lovaink bennünket bírtak, egész éjjel mentünk, hajnalban Csanádhoz érkezénk. De előtte való nap a tatárok, kik más oldalról Magyarországra bejöttek volt, Csanádot bevették és lerombolták, s azon vidéket egészen elfoglalták, úgy hogy a folyón át nem meheténk. S minthogy lovaink el valának fáradva, s az emberek azon környékből ide s tova elrejtezkedtek, semmiképpen nem tudánk visszavonulni. S így lovainkat elvesztve, némi kunyhókban, némi vermekben kellett azon nap lappanganunk. Végre az éj beálltával nem rendkívüli szorongás nélkül kezdénk a tatárok között félelemmel áthaladni, s szégyen szemmel visszatérénk a szigetbe.... [A tatárok] Arad és Csanád felé kezdenek vonulni, közükben hagyva Újfalut, amelynek neve Perg volt, amelyben hetven falu népe volt összegyűlve, s elhagyva a cisztercita rend egresi monostorát, melybe mint erősített várba, katonaság és sok úrnő vonta volt magát. Nem is akarták a tatárok azon helyeket megtámadni, míg köröskörül a földet egészen el nem pusztították. Hanem olykor-olykor néhányan közelgetének, s a magyar vitézek nagy darab földön kergették őket, úgy hogy erősen hiszik vala, hogy hatalmok miatt bántatlan maradnak. Végre azonban azon egész vidék elpusztítása után a tatárok sok ruthént, kunt s fogoly magyart s kevés tatárságot egyesítvén, a nagy falut minden oldalról körülfogván, a harcra a magyar
